Novellázzunk: rövid egyperces...XII.

K. A. Hikari: Wait for...




Várni. Mindig mindenre csak várni.
A lelki békére.
A nyugalomra.
Arra, hogy ne legyen hátsószándék a tettekben.
A valódi önzetlen szeretetre.
A fiú keserűen nevet fel saját, agyát kinzó gondolataira.
Mégis miért csinálja ezt? Nem kellene mást tennie, mint hazasétálni az alkonyatban. Ő mégis az egyre gyérebb vasútállomás kemény padján ül, és a vonatokat nézni.
Pedig a vonat, amivel a barátnője hazament, órákkal ezelőtt gurult ki az állomásról.
Ő mégse mozdul. Képtelen rá. Ha visszamenne az immár üres lakásba, a nyomorult csend nyálkaként telepedne rá, és fojtogatná.
Ezt nem élni túl. Még nem.
Nem most váltak el először, de a búcsú minden alkalommal felnyitja a sebet benne. És egyre nehezebben hegesedik be újra.
Vajon lesz idő, amikor folyamatosan nyíltan fog lüktetni, mert feleslegesnek tartja a gyógyulást?
Előtte egy cigányasszony káromkodik, összerezzen a hangra. Még végignézi ahogy egy újabb vonat érkezik aztán feláll, hogy nehéz tagokkal és még nehezebb szívvel hagyja ott az állomást.
A város esti pezsgése, színei teljesen ellentétben állnak a fiú lelkével. Èlettelen szemmel, keserű szájízzel menetel, szigorúan összeszorított szájjal. Érzelmek százai tombolnak benne, de egyetlenegyet sem enged kiülni az arcára.
Vidám fiatalok egy csoportja megy el mellette, nevetgélve. Rosszallóan, félszemmel néz csak utánuk. Persze, más igazán jól érzi magát. Csak ő üresedett ki.
A buszmegállóban se ülnek, a sárga járművön sincs túl sok ember, könnyen talál helyet ahogy felszáll.
A fejét az ablaknak dönti, úgy figyeli a sötétedő eget.
A csuklóján lévő óra halk kattogással halad másodpercről másodpercre.
Ám a srác számára mrgdermedt az idő.
Nem több már végtelenbe nyuló várakozásnál.
Újra vár. És nem tudja, meddig.

Megjegyzés küldése

My Instagram

(c) 2018 - Írásaim Tárháza | OddThemes