Jasmine Warga: Szívem és egyéb fekete lyukak


Sziasztok! 
Újabb nap, újabb kemény regény. Bár, eltekintve kisebb-nagyobb részeket, talán ez minimálisan "limonádésabb" volt, mint az Eleanor...
Ennek is meg van a maga mondanivalója, amire sokkalta jobban oda kéne figyelnünk.
Egy olyan, ami lassan kezdődik, viszont ha már felülsz erre a szomorkás hullámvasútra, lehet a végén már nem szállsz ki.

Aysel és Roman története nem hétköznapi. A lány tizenhat esztendős, de már olyan súly és "nyílt titok" nehezedik a vállára, amit képtelen tovább cipelni. Úgy érzi többé nem lehet boldog, ugyanis a gyomrában tekergő fekete szörnyeteg elnyeli minden erejét, kitartását,s reményét.
Elveszti hitét (önmagában,meg a világban is), sehová nem érzi magát odaillőnek. Talán ez, meg persze, a súlyos titka vezet oda, hogy felvetül benne az öngyilkosság gondolata.
Egy bizonyos internetes platformon belefut Romanbe, akit ugyanúgy kínoz a múlt, és hasonló dolgokat fontolgat, mint Aysel. A két fiatal hamar öngyilkospárrá formálódik, azonban a lány kezd rájönni, hogy talán többet is érez a fiú iránt, akit persze lehetetlen lebeszélni.  Az a bizonyos április hetedike, pedig egyre közelebb van.
Aysel egyre inkább úgy érzi, hogy vennie kéne egy hatalmas levegőt, és alá merülni mindannak, amit eddig észre sem vett. Képes lesz megmenteni Romant? Mi az a titok, ami miatt mindketten így döntöttek? S vajon mi a végkifejlet?
Tudjátok, hogy elég sokszor megnyilvánulok, amikor öngyilkosságról van szó. A Kék Bálna esetében is volt egy posztom, mert sajnos én is vesztettem már el barátot. Ilyenkor mindig azt érzem, hogy segítenem kell, hátha még időben fel tudom nyitni az illető szemét.
Miközben a Szívem és egyéb fekete lyukakat olvastam elég erősen dolgoztak az érzelmeim, úgyhogy eldöntöttem, hogy külsős szemmel vizsgálom a regényt. 
Mindent összevetve, nekem a vége az várható eseménysorozat volt. Nem vagyok vele kibékülve, viszont ennek ellenére egy elképesztő regényt kaptam kézben.
Ugyan, néhol már azt éreztem, ha még egyszer az életben meglátom bárhol a "helyzeti energia" , illetve a "mozgási energia" bármelyikét, tényleg én leszek az, aki önként dől kardba. De komolyan.
Nagyon tetszett az, ahogyan Aysel elkezdett gondolkodni így a regény felénél, amikor rádöbben a dolgokra, s a világ többé nem is az sötét hely, ami elnyeli őt.
A fülszöveg utolsó mondatát emelném ki, aki ugyebár nem azt várta, ami történt:
" Megrendítő könyv a kapcsolatok mindent átalakító erejéről." 
Szerintem egyértelmű, hogy nem tragédiát kapunk, bár így azért nem csattant akkorát.
Valahogy úgy gondolom az élet tele van nehézségekkel, problémákkal, amik az utunkat állják.
Ilyenkor a legjobb nem megijedni, hanem csak szimplán nekimenni, amíg az meg nem mozdul.
Tőlünk függ az, mikor rohanunk neki, meddig hagyjuk, hogy egyre nagyobb kupac legyen.
Aysel baja leginkább az, hogy azt gondolja nem értékes, nem értik és fogadják el őt.
Történt, ami történt, azon már aligha lehet változtatni. Ő még is előszeretettel vájkál a múltban, eközben pedig próbálja a saját maga módján élni a jelent.
Roman tipikusan az a népszerű srác, aki kosarazik, vannak barátai, szerető családja.
Amikor beüt a probléma, és a fiú képtelen megbirkózni azzal, ami történt. Saját magát kezdi emészteni belülről, így elveszti minden kapcsolatát a külvilággal, mindaddig míg nem találkozik Ayselel. A lány a fénye, csak ezt még ő sem tudja.

A karakterek itt is erőteljesek voltak. Két fiatal akik totálisan elvesztették önmagukat az úton. 
A titkukat nem tudják megosztani más emberrel, mindaddig míg egymásra nem találnak.
Elkezdenek kötődni, egyre több a közös gondolat, a tulajdonság végül pedig kiteljesedik a dolog.
Roman, azaz JégRobot hagyta magát sodorni, miközben az sem érdekelte megfullad-e vagy sem, ez a történetet tekintve elég szépre sikerült. Azt hiszem a szó itt nem is Ayselen van, hanem Roman felismerésén, elfogadásán és megbocsátásán saját maga felé. A szülei túlságosan óvják mindentől, persze ez érthető is. Talán ez is vezet oda, hogy a fiú az utolsó cseppeket tölti a képzeletbeli poharába.
Első sorban akkor kedveltem meg, mikor minden kis esetlensége, és zavartsága ellenére is de képes volt kinyújtani a kezét Aysel felé. Imádtam az állatkerti, s a sátorozásos jeleneteit.
Teljesen komplex karakter, aki komolyan a legnagyobb fájdalmakon és fejlődésen megy át. (Bár, néhol azért nem tudja annyira átérezni az olvasó, hogy mekkora sötét űr tátong a fiúban. Azt picit bánom. Roman szemszögéből olvasni kellemes lett volna.)
Aysel is hasonlóképp elhagyatott, bár ő csak saját magát bünteti mindazért, amit nem is ő követett el.
Valahogy úgy jön le az egész, hogy a világ is őt büntetni a dolgok miatt, pedig lehet csak ezt is Ő magyarázza be magának. Szerethetetlennek érzi önmagát, nem tud eligazodni a világban.
Az ő szemén keresztül látni ezt, valahogy jobban sikerült megérteni miért is akarja megtenni, amire készül. Amint pedig lassan ugyan, de kisütött az a bizonyos nap az életében, valami elképesztően csodálatos dolgot élünk át, mint olvasók.

A mellékszereplőket tekintve is akadnak említésre méltók, mint például Roman anyja, akit olyan szinten elragad a félelem, és megérinti az elvesztés szele is, hogy túlfélti a fiát, és joggal.
Ugyan nem hagy neki semmi teret élni, és ez mindenkit zavarna.
A végkifejletnél ugyan belőle is kibuknak a régi elnyomott érzelmek.
S ezt nagyon becsültem benne.  Ott van még a félreismert Mr.Scott is, aki tulajdonképp imádja amit csinál tanárként, s csupa szív férfi, aki látja, hogy Aysel bajba van.
Szerettem még Georgiát a maga módján, bár ő is csak figyelemre vágyik, ami korát tekintve tök érthető. Mike egy nagyon édes kis srác, aki még nem fog fel semmit a világból.
Aysel édesanyja is későn kapcsol, de akkor rendesen odarakja magát!

A borító rendben volt, végül is Aysel szíve maga egy fekete lyuk, amelyet Roman tölt meg fénnyel, hogy aztán a lány ragyoghasson. 
Jasmine Warga, mint író számomra bizonyított.Azzal,  hogy egy komoly témát vett kézbe, s bebizonyította, hogy igenis van olyan, amikor az örök sötétségből érdemes kinyújtani a kezed, hogy valaki megragadhassa azt.

Számomra ez a regény valahogy végig olyan volt, mint elégni a csillagokkal.
Lehet ez így értelmetlen, de az elején kapunk egy helyzetet, amiben főszereplőink élnek, amivel képtelenek megbirkózni, aztán pedig egyszer csak lángra kap az egész. Kettejük szíve az, ami végül megmenekíti a másikat.
Nem tudnak, és nem is akarnak mással beszélni, csak egymással, de mivel ugyanolyan helyzetben vannak, így ez csak ront a dolgokon.
A kapcsolatuk pontosan olyan, mint egy hullócsillag. 
Jó volt olvasni, és érdemes is.
S, hogy mi a legfontosabb mondandója ? 
Beszélj. Beszéljetek, bármi is történjen, amitől úgy érzitek nehéz tovább lépni egyet.
Nem szabad elzárni magad, mert azt gondolod, egyedül is meg tudsz vele birkózni.
Nem vagy/vagytok egyedül.




Megjegyzés küldése

My Instagram

(c) 2018 - Írásaim Tárháza | OddThemes