Novellázzunk: Kimerevített pillanat

K. A. Hikari: Kimerevített pillanat

Meg akarom állítani a pillanatot.
Ki akarom merevíteni a bennem egyre gyengébben lüktető boldogságot.
Csak erre akarok figyelni.
Elkínzottan nyögök fel az ágyban. Elborzaszt az üres mennyezet, az üres ágy, a bennem tompa sajgással létező üres lélek.
Nem így kellene lenni ennek. Lehetne máshogy. Lehetnék teljes újra.
Az oldalamra fordulok, mintha a puszta vágy, a tekintetem odavarázsolhatná azt a személyt, akire most szükségem van.
Persze nem történik semmi. Az ágy egyik része üres, a fehér lepedőt továbbra is csak én gyűröm össze.
Szinte érzem, hogy valami megtörik bennem. A hiány egy fizikailag fájdalmas valamivé nőtte ki magát az elmúlt hetekben.
Gondolkodok ugyan rajta, hogy behunyom a szememet, és hagyom, hogy teljesen maga alá temessen az érzés, de végül lerázom magamról és felülök.
Nem vagyok puhapöcsű idióta, aki majd befordul. Egy frászt. Ha csak megtudná a nőm, előbb kiröhögne, aztán kiherélne. Valamiért úgy érzem, megvagyok enélkül is.
Úgyhogy döglődés helyett felveszem a futócipőm és lelépek a lakásból.
A rohadt szél arcon csap, amint bezárom az ajtót, a levegőben még a korábbi eső illata van. Mélyen szívom be.
Érzem, hogy ide kevés az alkohol vagy a cigi. Sőt, talán még mélyebbre löknének, de köszönöm szépen elég szarul érzem magam így is.
Futni kezdek az ellenszélben, a betont hamarosan fölváltja a föld út. A fák körülöttem lassan átszíneződnek ugyan, de a szél ellrn védelmet nyújtanak.
Érzem, hogy bemelegednek az izmai, hallom egy-egy madár hangját, beszívom a nedves föld jellegzetes illatát.
Körülöttem béke honol, és mire eljutok az erdő egy kevésbé sűrű részére, mintha a bennem lévő keserűség is visszahúzódott volna.
Apró emelkedőn vagyok, lerogyom az egyik fatörzsre. A szél újra cibálni kezdi a dzsekimet, de nem foglalkozom vele. Feljebb húzom a bal karomon, de csak annyira, hogy meglássam a bőrkarkötőt a horgonnyal, illetve a belevésett sorsfordító dátumot.
Sajgás költözik a szívembe, úgyhogy inkább visszaigazítom a dzsekim ujját. A telefonom nem jelez se új hívást, se új SMS-t. Persze, nem akarok a seggében lenni, örülök én, hogy rajtam kívül is van élete.
De néha rohadt nehéz benyelni a kilométereket és jó képet vágni az egészhez.
Néha egyszerűen nem csúszik.
Felkelek, elindulok visszafelé.
Az izmaim jólesően fájnak, az enyhe izzadság a bőrömhöz tapasztja a ruháim, mire visszaérek a lakásba.
Beállok a zuhany alá, de a hideg víz csak a piszkot mossa le, a fejem nem tisztább tőle.
Leülök a TV elé, de a színes, hangos képek lényege nem jut el az agyamig.
Így érezheti magát, egy élőhalott. Létezik, de mégse.
Élek vagy még inkább túlélek.
Az egymás után következő színtelen, egyhangú napokat.
Haragszom a világra, valami felsőbb erőre azért, mert meg kell tapasztalnom a hiány legfájdalmasabb, leghitványabb változatát.
Új üzenet érkezik. Ezúttal Tőle. Szinte elernyednek az izmaim, amint meglátom a nevét a képernyőn.
Megnyitom a rövid videot. Csupán pár másodperc az egész, de amikor a végén, az utolsó tizedmásodpercben elmosolyodik, az én ajkam ösztönösen követi a mozdulatot.
A kimerevített képen ott az a mosoly, ami bármikor felvidít és amit úgy szeretek. Ott az ember, akit szeretek.
Nem tudom, mikor látom. Gőzöm sincs. De ezer csókkal köszönöm majd meg neki, amiért egyetlen mosollyal szétoszlatta a nyomorúságos kedvem felhőit.
Bár csak megállíthatnám a pillanatot.
Egy olyat, amiben együtt vagyunk.
Akkor nem érezném magam piszok rosszul. Csupán azért, mert soha nem kellene elengednem.