W. Bruce Cameron: Karácsonyi kutyavásár

"Miért nem szólt senki, hogy ilyen, ha az embernek kutyája van? Hogy attól fogva minden pillanatnak jelentősége lesz, hogy minden napból valahogy csak a legjobb emlékek maradnak?"

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 232
Fülszöveg:
Josh ​Michaels magányosan nyalogatja sebeit coloradói otthonában.
Ám életét feldúlja, amikor a szomszédja – legnagyobb megrökönyödésére –az ő nyakába varrja mindenórás kutyáját. Lucy melegbarna kutyaszeme azonban rögtön leveszi őt a lábáról, és , elhatározza, hogy mindent megtesz a kutyamamáért és imádnivalónak ígérkező kölykeiért.
Azelőtt sosem volt kutyája, ezért az állatmenhelyhez fordul segítségért. Megismerkedik Kerrivel, a gyönyörű és éles nyelvű állatbaráttal. Irányítása alatt Josh megtanulja, hogyan nevelje fel a kiskutyákat, hogy aztán örökbe adhassa őket a menhely Karácsonyi kutyavásárán. Mindeközben fülig beleszeret a lányba.
Azonban még annál is szerelmesebb lesz újdonsült, bundás családjába, akik váratlan boldogsággal aranyozzák be a napjait. Vajon képes lesz-e elszakadni imádott kiskutyáitól. Kerri és közte is feszültté válik a viszony; Josh nem akarja elveszíteni a lányt, ám nem tudja, hogyan hozhatná helyre a dolgokat.
Vajon igazán képes gyökerestől felforgatni az ember életét egy alomnyi karácsonyi meglepetés?

Már tavaly is szemeztem a könyvvel, mert a borító valami eszméletlenül cuki, de aztán kimaradt. Most viszont lecsaptam rá időben, és ahogy megkaptam a könyvtártól az értesítést, hogy „visszahozva és félretéve”, szaladtam is érte.

Kutyás karácsonyi történettel nem foghatok mellé.
Hittem én. Aztán jött a kopp.

John éppen a sebeit nyalogatja friss szakítása után, amikor szomszédja felhívja, hogy S. O. S. fogadja be a kutyáját.
A férfinak nincs szíve szélnek ereszteni az állatot, így válik ideiglenesen egy vemhes szukakutya gazdájává, innentől pedig kezdetét veszi egy kalandos és nem mindennapi együttélés.

W. Bruce Cameron Egy kutya négy élete című regényét olvastam már évekkel ezelőtt, de azóta nem került a kezembe semmi az írótól. Nem tudom, mi ennek az oka, egyszerűen csak így alakult. Más regényeket olvastam,  más szerzőkkel ismerkedtem, de azért a könyvtárban mindig kedves tekintettel néztem a könyveire.
Magam is kutyatulajdonos vagyok, szóval Cameron története épp emiatt kedves a szívemnek, annak idején sok érzelmet átéltem olvasás közben.

Karácsonyra hangolódás céljából végül mégis úgy döntöttem nem maradhat ki a repertoáromból valami kutyás regény sem, hiszen filmek esetén is preferálom azokat az alkotásokat, amelyekben az ember legjobb barátja kap szerepet.

Ami rögtön feltűnt, hogy ez esetben az író másik nézőpontból – kétlábú narrátorral – írt, nem kutyaszemszöggel, mint a fentebb említett regény esetében.
Nem estem kétségbe, hiszen még rettentően az elején jártam a regénynek, simán kerekedhet(ett volna) így is egy szuper történet.
Megadtam az esélyt na.
Minden könyvnek jár az esély, főleg akkor, ha már olvastam a szerzőtől.

Jól érzitek, itt jön az a bizonyos de… DE, itt nagyon hamar mélyrepülésbe kezdtünk. Az egy dolog, hogy John az égvilágon semmit nem tud a kutyákról, vagy a kutyatartásról, ez még megbocsájtható. Olyan… emberi. Annak idején én is kétségbe voltam esve, mert alap dolgokban éreztem magam tanácstalannak és tudatlannak. De nekem legalább volt Internetem meg térerőm, hogy utána tudjak nézni, ha bármilyen kérdésem van. John-nal ellentétben.

Bevallom, pont azt hiányoltam a könyvből, amit lényegesnek gondoltam: a karácsonyi hangulatot.  Jó, persze, havazott, meg karácsonyi dekorációról is szó esett, kandallóban ropogó tűz mellett, de igazából azt se tudtam eldönteni, hogy tulajdonképpen milyen évszak melyik hónapjában vagyunk. Többször is az „október” szerepelt a regényben, ennek ellenére főhősünk díszítgetett, meg havas/jeges nemistudom milyen csapadék esett. De ezek tényleg olyan apróságok, amikre simán lehet legyinteni, nem is rágódom rajta túl sokat. De azért itt volt egy pont, amikor majdnem félbehagytam a könyvet, ezt el kell ismernem.

Rágódok inkább azon, hogy Lucy egy eszméletlen aranyos, kedves, édes kutyus, remek anyai ösztönökkel, szerencsétlen kétlábú befogadója azonban egyszerűen mindent, de mindent túlgondolt. John-nak se mondta soha senki ezek szerint, hogy néhány dolgot jobb a természetre bízni, majd elintézi.
Az pedig, hogy a kölyökkutyák elválasztását a saját korábbi családi traumájával azonosította, nekem egyszerűen furcsa és irreleváns volt. Körülbelül olyan, mintha azt mondta volna, nem ivartalanít egy kan kutyát, mert az nem férfias…

Sajnos nem tudtam megkedvelni John karakterét. Idegen maradt a könyv végéig, nem tudott igazán közel kerülni a szívemhez. Kissé életképtelennek éreztem (oké, ez talán kicsit erős), aki képtelen volt elengedni a múltat, inkább görcsösen kapaszkodott bele, és közben magában rimánkodott azért, hogy más oldja meg helyette a problémáit. Ha pedig nőkről volt szó, meglepődve húztam össze a szemöldököm. Ilyen esetlenséget inkább 16-17 éves kamasz karaktertől várnék, nem egy felnőtt, dolgozó férfitól.

Kerri viszont keveset szerepelt, pedig igazán kellemes társaság volt, kicsit talán magamra is ismertem benne, már ami az állatszeretetet és a bölcs szónoklatokat illeti. Az biztos, hogy John-nál százszor talpraesettebb személyisége lett.
A kutyusok – Lucy és a kölykök egyaránt -, viszont sokat dobtak a cukiságfaktoron. A kedvenc jeleneteim határozottan azok voltak, amikor kezdett kialakulni a kiskutyák személyisége: az egyik felfedező, a másik játékőrült, a harmadik szeret ölebet játszani. Olyanok voltak, mint a pajkos kisgyerekek, azok a részek, amiben megjelentek általában megmosolyogtatott.

Talán bennem van a hiba, vagy nem jó hangulatban olvastam, de nem igazán lett tőle karácsonyi hangulatom, sőt, ami azt illeti, az énem kutyás oldalát se mozgatta meg igazán. Az a helyzet, hogy kicsi csalódottság azért van bennem. Jó téma, sok mindent ki lehetett volna hozni belőle, de sajnos úgy érzem, ez most nem igazán sikerült.
A kiskutyák miatt olvastam el főleg, az ő cukiságuk megmosolyogtatott, de igazán mély nyomot nem hagyott bennem a történet.

Csak nagyon zárójelben jegyzem meg, hogy nem, elő állatot még mindig nagyon nem jó ötlet karácsonyra ajándékozni.

*Hikari