Kavagucsi Tosikadzu: Mielőtt a kávé kihűl {Extrával}

– Mindez nem változtatja meg a jelent, ugye?
– Ahogy mondja.
– Mi van azonban a későbbiekkel?
– Nem értem, mire akar kilyukadni.
– Úgy értem… úgy értem… mi a helyzet a jövővel? – tette föl a kérdést Fumiko.
Kadzu egyenesen a szeme közé nézett.
– Nos, az még előttünk van. Szerintem csak magán múlik…"

Kiadó: Kossuth
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 250
Fülszöveg:
Különös városi legenda terjed egy bizonyos Funiculi Funicula nevű kávézóról. Azt beszélik, ennek a kávézónak az egyik széke sokkal több, mint ülőalkalmatosság. Ha ráülsz, időutazásban lehet részed. Kívánságod szerint repíthet a jövőbe vagy a múltba. Te döntöd el, melyik irányt választod, de van néhány szigorú szabály, amit be kell tartanod.
1. Az időutazás során csak azokkal az emberekkel találkozhatsz, akik már jártak a kávézóban. 
2. Bármit is csinálsz míg „odaát” vagy, a jelent nem változtathatod meg. 
3. A kérdéses széken ül valaki. Mindenképpen meg kell várnod, amíg ő elhagyja a széket. 
4. Nem ülhetsz át máshova, nem cserélhetsz széket. 
5. Az utazás akkor kezdődik, amikor kitöltik a kávédat, és akkor végződik, amikor kihűl.
Ez még közel sem az összes szabály. Az emberek mégis késztetést éreznek rá, hogy ellátogassanak a Funiculi Funiculába, és kikérjék a hétköznapinak cseppet sem mondható feketéjüket. Ha tudnád, hol van ez a hely, te is betérnél? Sokan megtették, közülük most négy ismeretlen szívmelengető történetét ismerheted meg. 


Emlékszem, teljesen véletlenül jött velem szembe molyon ez a könyv, de megtetszett a címe és tartalom alapján is azt mondtam, hogy ez biztos nem rossz.
Ezért is örültem nagyon, amikor a Kossuth kiadótól kaptam egy recenziós példányt a könyvből, valamint a türelmet is irányomba.

Könyvünk nem egy összefüggő regény, hanem négy kisebb történetet tartalmazó kötet, és mindegyik kötetben van két fontos elem: egy különleges japán kávézó, illetve az időutazás.
Azonban utóbbira szigorú szabályok vonatkoznak, így nem is tolonganak a jelentkezők.
Kivétel talán eme négy történet szereplője, akik más-más okból, de szeretnének utazni az időben:
Megteszik, és sokkal többet is kapnak, mint egy különleges élmény.

Neki is álltam szinte azonnal a könyv olvasásának amikor megérkezett, csakhogy meglepődve, és kissé szomorúan vettem észre hogy szenvedek. Nem tudott lekötni, egyszerűen nem érdekelt a könyv, és egy kicsit meg is bántam, hogy kértem belőle egy példányt.
Mivel két másik bloggertársammal olvastam TEO-ban, így megírtam nekik, hogy ez most nekem nagyon nem csúszik, ki is szállok az olvasásból
Ekkor tartottam olyan negyven oldal környékén, és úgy voltam vele, hogy nincs annak semmi értelme, hogy leerőltetem, mert el kell olvasnom.
Lelkiismeret-furdalás nélkül nyúltam másik olvasnivalóért, de azért nem feledkeztem meg teljesen Tavagucsi Toshikadzu könyvéről sem, a borító és a cím azért néhány naponta magára vonta a figyelmem, miközben az elolvasandó könyvek között várt a sorára.


Talán ezért alakult úgy, hogy az új évben újra kapott egy esélyt. Továbbra is ott volt bennem a gondolat, hogy „ha ezúttal sem fog tetszeni, akkor elfogadom, hogy ez nem az én könyvem és inkább iszok egy jó kávét”, de egyszerűen neki akartam ugrani még egyszer.
Már csak amiatt is, mert szeretem az időutazós könyveket. Meg a japán szerzős könyveket.
Bár, aki utóbbiban nem jártas, annak idő megszokni a karaktereket.  Én is inkább kiirkáltam magamnak az elején a szereplők nevét, és azt, hogy milyen szerepe van, aztán idővel megszoktam, megjegyeztem őket, nem zavarodtam bele a szokatlan nevekbe.
Plusz, a hirtelen betörő hideg és a leesett hó miatt egyébként se volt túl sok kedvem menni sehová.
És láss csodát, ezúttal körülbelül másfél nap, és két nagy bögre kávé kellett ahhoz, hogy a végére érjek.
Rájöttem, hogy ehhez a könyvhöz hangulat kell.
Meg kicsit le kell hozzá lassulni, kiszakadni a mindennapok teendőinek pörgéséből, hogy igazán élvezni lehessen.

Mint fentebb említettem, négy történetet ismerhetünk meg.
Az első, ami a Szerelmesek címet kapta,  itt ismerjük meg először az időutazásra vonatkozó szabályokat. Főszereplőnk Fumiko Kijokava, aki úgy érzi, nem tett meg/mondott el mindent kedvesének, aki Amerikába ment dolgozni, így annak ellenére, hogy a jelenen nem változtat, mégis él a második esély lehetőségével. 
Talán ez a kötet fogott meg legkevésbé, bár tény, hogy indításnak tökéletes volt, lefektette az alapokat, de közel sem adta át/meg azt a hangulatot, ami folytatva a könyvet hatalmába kerített.
 Házaspár című írást olvasva, már megmozdultak bennem az érzelmek. Betegségről valahogy mindig nehéz olvasni,  az Alzheimer-kór lényegét ismertem ugyan, azonban még igazán kevés könyv akadt a kezembe, ami ezzel a betegséggel dolgozott volna. Fuszagi és Kohtake házasságát talán pont a nehézségek tették ilyen gyönyörűvé, egy múltban átadott levél pedig még teljesebbé. Több olyan házasság kellene a való világba, mint az övék.
Amikor elkezdtem olvasni a Nővéreket, egyáltalán nem gondoltam, hogy Hirai ilyen történetet kap. Nem mondom, hogy megrázó volt, de elgondolkodtatott. Nagyon. Nem tudhatjuk, kivel mennyi időnk van, hogy kinek mi az álma és esetleg ebben mi kapunk-e a szerepet... Általában nem úgy van, ahogy mi hisszük. Az biztos, hogy a testvérek története libabőrössé tett, és itt nagyon bántam, hogy a jelent az utazás nem változtatja meg.
Furcsa volt elérni eddig a történetig, mert tudtam, hogy nincs következő, ha elolvasom az Anya és gyermeke címűt,vége. Itt, az előzőekkel ellentétben nem a múltba, hanem a jövőbe teszünk utazást. De még milyen utazást! Mindig is tudtam, hogy az anya-gyermek közti kapcsolat különleges, és erre ráerősített még ez a történet is. Jól esett a szívemnek olvasni, annak ellenére, hogy azért volt egy kis gombóc a torkomban a végére.


El kell ismernem, hogy a szerző zseniálisan választotta szét a történeteket, és szőtte össze mégis úgy a szálakat, hogy meglegyen a közös pont a végére. Fumiko, Hirai, Kadzu, Nagare, Kei, Kumi, Kohtake, Fuszagi mindannyian önálló karakterek voltak, akikben mégis közös volt a kávézó. Nem kaptunk mindegyikről részletes jellemábrázolást, fejlődést, változást is csak azokban a szereplőkben érzékeltem, akik helyet foglaltak azon a bizonyos széken (itt jegyezném meg, hogy igazán sajnálom, hogy Kadzu kimaradt, engem ő nagyon érdekelt volna). Azonban bennük érthető is volt, egy ilyen élményt valószínűleg tényleg átgondoltat, máshogy láttat az emberrel dolgokat, helyzeteket.
Külön történetek, mintha csak egy novelláskötet olvasna az ember, ám mégis megvannak benne a közös kapcsolódási pontok, a bennük szereplő emberek, a köztük lévő kapcsolatrendszer összeköti őket.
Aminek nem igazán örültem, hogy minden történetben újra megismétlődtek az időutazás szabályai. Értem én, hogy szükséges, meg azért tényleg tájékoztatni kell azt, aki ilyen vállalkozásra adja a fejét, de az olvasó nem buta, felfogja elsőre is. Negyedszere ugyanúgy elolvasni a szabályokat, már sok volt, át is ugrotta a szemem.

Ez a kötet bebizonyította, hogy megéri második esélyt adni, mert simán lehet, hogy ami elsőre valami miatt nem megy, az újbóli nekifutásra beszippant.
Ha olyan olvasmányt keresel, amit pont a hétköznapisága tesz nem mindennapivá, megtaláltad, ez az.
Ha pedig meghoztam a kedved az olvasáshoz, keresd fel a legközelebbi kávézót, kérj egy jó forró feketét, és merülj el a történetekben annyi időre, amennyi ahhoz kell, hogy éppen ihatóan langyos legyen, de még ne hűljön ki a kávéd.
De ez csak egy tanács, a döntés a tiéd.

Bejegyzés Extra

Szóval az a helyzet, hogy készült belőle film, Japánban 2018. szeptember 21-én mutatták be, és majdnem két órás.  Bár ahogy ebbe a cikkbe bele-beleolvasgattam, gyanítom, hogy a könyv ezúttal is jobb lett, mint az adaptációja.
A filmet sajnos nem, de az előzetesét megtaláltam angol felirattal, szóval azt itt hagyom.


*Hikari

Megjegyzés küldése

My Instagram

(c) 2018 - Írásaim Tárháza | OddThemes