Novellázzunk: Zenemágia

Az emberek sokfélék, így nem is csoda, hogy különböző dolgokban éljünk ki a bennünk szunnyadó, vagy éppen nagy tűzzel égő (kinek mi, ugyebár) kreativitásunkat. Van olyan barátom, akinek a grafikai munkáitól elakad a szavam, másvalaki olyan tortákat készít, amit vétek lenne megenni... nos, én pedig írok. A blogposztok mellett novellákat.
Fogadjátok szeretettel a legújabbat.





K. A. Hikari: Zenemágia

Az emberek szíve már nem fogékony a mágiára. Nem hisznek a csodákban, a varázslatban, abban, hogy a zenével teremteni lehet.

Az erdőm haldoklik. Én magam is évtizedről évtizedre gyengébb leszek. A többiek - a családom, a barátaim -, az életvarázsukat adták azért, hogy ez a hely ne legyen az enyészeté. Hogy ne tűnjön el, hogy kaphasson még egy kis haladékot.

Külsőleg hasonlítok egy emberre, talán el is tudnék vegyülni a világukban a fehér bőrömmel, a barna hajammal és barna szememmel, ha nem lenne a hátamon a szivárvány minden színében pompázó hártyavékony szárnypár. Nurul vagyok, más néven erdőtündér, és próbálom menteni, ami menthető, miközben várok.

Már hosszú évek óta nem született Játékos az emberek birodalmában és nem tudom, hogy találkozom-e eggyel is, mielőtt az utolsó csepp varázserőm is elszivárog.

Nincs rá semmi garancia, vagy bizonyíték, hogy a mai nap más lesz. A reményem, ami a kezdetekkor még virágként bimbózott a lelkemben, egyre hervadtabb. Nehéz minden nap kitartani, amikor már nincs mögöttem senki, aki átölelne, és a fülembe súgná, hogyha hiszek, akkor minden rendbe fog jönni. Jelenleg semmi sincs rendben és már abban se vagyok biztos, változik-e bármi is.

Szükségem van a Játékosra, hogy visszaadja az erdőmnek a régi erejét, pompáját, olyanná tegye, amilyennek lennie kellene. Mielőtt minden visszafordíthatatlan lesz.

Igyekszem talpamat gyengéden letenni a fűre, a szálak ennek ellenére is fájdalmas nyöszörgéssel porrá törnek léptem alatt, így megállok, bocsánatkérésként adok a mágiámból, amiért bántottam őket. Körülöttem kizöldül a száraz, szúrós fű. Észnél kell lennem, mert a föld anélkül vehet el tőlem mágiát, hogy feltűnne, úgy döntök, inkább lebegek. A szél is csak fáradtan, elgyötörten köszönt, ahogy felemel a talaj fölé.

Elkeseredetten kerülgetem azokat a több ezer éves fákat, akik már nem bírták tovább a szenvedést, és egyszerűen kidőltek, elszáradt leveleik avartakaróként fedik a földet.

A folyóhoz érve elszorul a torkom. Az egykor erővel, élettel teli víztömeg napról-napra csökken, mostanra csak gyengéden csordogáló csermely lett. Megállok a parton, szomorúan pillantok a gazdátlan zongorára, aztán inkább leguggolok, vigasztalást remélve simítok végig a vízfelszínen, mire az rögtön, az ujjaim, majd a csuklóm köré tekeredik.

Dúdolni kezdek, érzem, ahogy azonnal szívni kezdi az élet varázslatomat, így néhány pillanat múlva elveszem a kezemet. A víz felcsapódik, megérinti az ujjaimat, egyszerre kér még, és köszöni meg az erőmet. Nem tudom, meddig vagyok képes ezt csinálni. Csurgatom a mágiámat, mindig csak egy kicsit, így hosszabbítva az erdőm, és rövidítve a saját életemet, de ez nem mehet így örökké.

Odalépek a folyóparton álló öreg hangszerhez, azonban hiába nyomom le a billentyűit, néma marad. A fa ugyan reagál az érintésemre, a halkan dúdolt Daydreaming kezdőakkordjaira, de annyi varázserőm már nincs, hogy meg is tudjam szólaltatni. Pedig a zene lenne ennek a helynek a valódi gyógyítója, ha az ezernyi hangjegy vidám, csalfa gyermekként meglovagolná a szellőt, mindenhová eljutva, és újat teremtve.

Elkeseredettségemben és tehetetlenségemben hagyom, hogy kibuggyanjon néhány néma könnycsepp a szemem sarkából, de mielőtt letörölhetném, a szél felszárítja és csendesen súgja a fülembe, elfütyülve mellettem, hogy ne legyek szomorú.

Van megoldás.

Egy Játékos lépett be a fűzfák kapuján.

Túlságosan elmerültem a szomorúságban, pedig hallanom kellett volna a fűzfák ágainak halk suhogását, ahogy szétválnak, hogy beengedjék azt a személyt, akire eddig vártam.

A szél sok mindent lát és hall, és sosem hazudott nekem. Némán kérem, hogy emeljen fel, fonjon körbe, hadd tűnjek el innen a lehető leggyorsabb és maradjak mégis elég közel.

Eltávolodok a folyótól és a zongorától, elbújok az egyik fa lombkoronájában, hogy aki belép ne vehessen észre, csak fél szemmel pillantok ki, hogy én viszont halljam és lássam őt.

Nincs rajta cipő, a lábujjait mélyen a földbe ássa, mintha letenné a névjegyét, bemutatkozna a talajnak. A pólója és nadrágja fekete, mint a viharfelhők, a haja vörös, mint a naplemente, amely megcsókolja az eget a nap végén, a szeme olyan zöld, mint a zsenge fű, amely új életre ébred a lába nyomán. Valóban ő az…

Észreveszi a szegény, öreg, fáradt zongorát, odalép hozzá.

Ahogy ujjait gyengéd szeretettel végighúzza a fán, majd a billentyűkön, olyan, mintha csak hozzám érne, szinte érzem az érintését a bőrömön.

Schubert Ave Maria című darabját kezdi állva játszani, lassan, halkan kísérletezve. Ahogy észreveszi, hogy a körülötte lévő természet erre csak még gyorsabban sorvad és pusztul, azonnal vált, méghozzá Faulkner Daydreaming művére. Kifinomultan érzékeli az erdő és a zene kapcsolatát, kezd belőlem eltűnni a félelem. A hangszer ellenállás nélkül játssza a darabot, a fiú ujjai könnyedén siklanak billentyűről-billentyűre, mire a fa, aminek ágain meghúztam magamat, szerelmes leányként hajlong a szellő kacérkodására. Mikor az én szép szemű erdőmentőm Ludovico Einaudi Fly című gyöngyszemére vált mindenféle átmenet nélkül, az erdőm a szemem láttára kap új életre. A szél bohón, boldogan, simít végig a karomon, belekap a hajamba, elviszi az áramlatára lehelt csókom a fiú ajkaira. Tudom, mikor kapja meg, mert egy pillanatra eltéveszti a dallamot, aztán még nagyobb szeretettel játszik. Olyan gyengéden, hogy beleborzongok.

A következő szólam egyáltalán nem ismerős, de megmosolyogtat. A hangjegyek mintha maguk lennének a remény, ahogy lassan felszállnak az égig. Lemerészkedem a faágról a földre, a fű ezúttal puhán csiklandozza meztelen talpamat, idejét se tudom, mikor volt ilyen utoljára.

A fák gyökerei, amik egyszerűen kidőltek a mágiamentes földből, most új erőre kapnak, ismét megkapaszkodnak a talajban, ágaik büszkén nyúlnak az ég felé, mintha csak meg akarnák simogatni a napot.

A szeretett folyóm is újra zubog, hangosan, erősen vájja tovább a medrét, kedvesen ki-kicsap a partra, vízpermetet szórva a fűre, a fiú lábára.

A szellő hívogat, hogy menjek közelebb, amikor a fiú egy pillanatra abbahagyja a játékot. Pihekönnyű léptekkel közeledem, ám ebből a fiú semmit sem érzékel, ismét a Faulkner darabot kezdi zongorázni.

– Repes a szívem, hogy léteznek még Játékosok az emberek között – szólalok meg, a szavak az ő fülének dallamosan, csendesen hallatszanak.

– Titkon mertem csak reménykedni abban, hogy létezni fog ez a hely, mire betöltöm a megfelelő kort, hogy beléphessek – válaszol egy idő után, mély, bársonyos hangon. Szeretném, ha örökké játszana, ha minden szavát hozzám intézné mostantól. A bőröm alatt megújuló mágia bizsereg. – Miért mondtad azt, hogy „léteznek még Játékosok”?

– Te magad is láttad, hogy nézett ki az erdőm. Évtizedek óta nem járt itt senki, akiben zenemágia lett volna.

– De… én nem… – lesüti a tekintetét, majd néhány pillanat múlva rám néz. – Hát, ezért! Minden ezért volt! A taníttatásom, az, hogy minden hangszeren legalább egy kicsit tudjak játszani. A papa régi történetei a különleges emberekről, akik ha játszanak, varázslatra képesek, és akik tizennyolc évesen belépnek egy fűzfák által rejtett kapun egy világba, ami sehol nem létezik, mégis mindenhol ott van… Ahol már várnak majd rám –  A szavakat inkább magának, mint nekem mondhatja, a hangja meglepődéstől szökik egyre magasabbra. – Ezek egyáltalán nem mesék voltak.

– Nem, ez itt a valóság. Másféle, mint amit te ismersz, de attól még létező – Adok neki néhány pillanatot, hogy feldolgozza a hallottakat, aztán újra megszólalok. – Mi volt az, amit a Ludovico után játszottál? Szeretném tudni, nem hangzott ismerősen.

– Ez? – Elkezdi zongorázni a titkos darab első néhány hangját.

– Igen.

– Yiruma Hope című alkotása. Az egyik kedvencem. – Folytatja a játékot.

–  Köszönöm – súgom, és teszek felé egy lépést. Magam se tudom, mégis miért mondom ezt. Talán mert elárulta a darab címét, vagy, mert végig hitt, most pedig itt van és megmentette az erdőmet, esetleg mindenért együttvéve.

Már egészen közel vagyok hozzá, mielőtt meggondolnám magam, meg is érintem, átölelem hátulról.

A bennem pulzáló természet, és a benne létező zenevarázserő összeolvad, valamennyi hangjegy amit előcsal a hangszerből, vibrál az erőtől. A szél pedig hírét viszi, hogy a zene újra életet teremtett, hogy a remény örökké ott van a hangjegyek közötti pillanatnyi csendben.

*Hikari