Amy Harmon: Arctalan szerelem

"...a szeretet nem múlik el a szépséggel."

Kiadó: Twister media
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 368
Fülszöveg:
Ambrose ​​Young nagyon szép volt – olyan szép, mint a romantikus regények borítóin látható férfiak. Ezt Fern Taylor is tudta, hiszen tizenhárom éves kora óta falta ezeket a könyveket. És mivel Ambrose Young ennyire szép volt, Fernnek meg sem fordult a fejében, hogy valaha is övé lehet a férfi… egészen addig, amíg Ambrose Young már nem volt szép többé.
Az Arctalan szerelem egy kisváros története, ahonnan öt fiatalember indul el a háborúba, de közülük csak egy tér vissza. Az Arctalan szerelem a gyász története: a közös gyászé, az egyéni gyászé, a szépség, az élet és az önazonosság elvesztése fölötti gyászé. Az Arctalan szerelem egy lány szerelmének a története, amit egy megtört fiú iránt érez, és egy sebesült harcosé, akit ez az érzés egy hétköznapi lányhoz fűz. Az Arctalan szerelem a vigasztaló barátság története, a rendkívüli hősiességé, és egy olyan, modern A szépség és a szörnyeteg-mese, amely megmutatja, hogy mindannyiunkban megtalálható egy kicsi a szépségből, és egy kicsi a szörnyetegből is.




Ez is azon könyvek egyike volt, amit a Twister media-tol kaptam, nagyon szépen köszönöm itt is. Bevallom, először nem igazán keltette fel az érdeklődésem, mégis úgy érzem, hogy adott nekem a könyv.
Úgy érzem, megérte elolvasnom és biztos, hogy újra is olvasom majd.

A regény főszereplője egy fogszabályzós, szemüveges, szürke egér lány, akiben csak a vörös haja különleges. Ő Fern, aki természetesen beleszeret az iskola szőke hercegébe.
Ám a szeptember 11-én történtek összetörik a boldog gimnazista életet.
Ambrose barátaival bevonul a seregbe, és utána már semmi nem olyan, mint az események előtt. Se kívülről, se a lelkekben.

Már a regény legeslegelejèn éreztem, hogy ez engem nagyon padlóra fog küldeni.
Elvégre, kit akarok átverni? 20 oldal után le kellett tennem, és már akkor mondtam, hogy ilyen nincs. Én erre nem vagyok most felkészülve.
Mégis igyekeztem felvértezni magam, és folytattam a könyvet.
És utána valahogy minden még keményebb lett.
Irak után minden más lett.
Nem igazán tudtam elkülöníteni mit éreztem.
Szomorúságot, fájdalmat, talán dühöt is, hogy ennyire hamar megjárják a szereplők, és ezáltal az olvasó is a poklot.
De csillagok sincsenek sötétség nélkül.
Talán ezért élt bennrm a remény arra, hogy a rengeteg rossz után végre elkezd felfelé tartani az a bizonyos életút.

Elveszíteni számunkra fontosakat, mindig kegyetlen érzés.
Ha valaki elmegy, az-az ittmaradottaknak fáj.
Nem azt síratod, hogy te személy szerint mit vesztettél. Nem az elmúlt szépseget.
Nem. Azt siratod, kit vesztettél. És igen, felteszed a kérdést, hogy miért nem mehetsz velük?
Szerencsére ilyenkor mindig jón valaki, egy segitőkéz, egy fénysugár abba a sötétségbe, ami el akar nyelni.
És rájössz, hogy csinálod tovább, mert csinálni kell. Azok helyett is, akik nem tehetik meg többé.

Talán ezért is szerettem a karaktereket.
Fern erős volt, és egyáltalán nem tökéletes. Fern akár én is lehettem volna. Vagy te. Annyira hétköznapi, a kitartása, az ereje mégse mindennapi. Az se, ahogy egy megváltozott helyzethez alkalmazkodott.
Ambrose mindenki számára a nagybetűs TÖKÉLETESSÉG, jol néz ki, tehetséges, kedves. Ám az élet örökre megváltoztja, elveszi tőle ezt a tökéletességet.
Bailey-t az első mondatától kezdve imádtam, az a folyamatos optimizmus, és utánozhatlan stílus kedvenccé tette nálam. Talán meg Ambrose-nál is jobban szerettem.
De igazábol az egész szereplőgárdát, Joshua atyástul Jesse-töl mindenestől szerettem.

Nem, nen tépte apró darabokra a szívemet.
A végén nem.
De egyébként nagyon is.
Felkavart, elszomorított, reményt és boldogságot adott. Ezt külön külön és mégis egyszerre.
A szépség nagyon múlandó dolog. És nagyon relatív is, hogy mit látunk szépnek.
Mégha az adott személy nem is gondolja magát többnek egy torzszülöttnèl, ha igazán szeretjük, számunkra nincs szebb nála a világon.
Amikor befejeztem a könyvet, szinte rögtön a Korinthusbeliekhez írt I. levél 13. része jutott eszembe.
"A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irígykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.
Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt,
Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal;
Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr.
A szeretet soha el nem fogy..."