Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van

Írta: - 2:05:00



„Hosszú időbe telik megtanulni együtt élni a veszteségeinkkel, ha egyáltalán valaha is sikerül.”

Kiadó: Kossuth
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 416
Fülszöveg:

A fura lány, Eleanor Oliphant élete óraműpontossággal működik, és tökéletesen üres. Emberi kapcsolata csak anyukával van, akivel minden héten egyszer beszél telefonon, és attól is csak az ekcémája lesz rosszabb. Neki minden éppen így jó; köszöni, jól van. Egy nap azonban meglátja a tökéletes férfit, aki még talán anyukának is tetszene, és onnantól kezdve mindent megtesz, hogy kapcsolatba kerülhessen kiszemeltjével. Ebben viszont folyton megzavarja bosszantó új kollégája, Raymond, akit a kiszámíthatatlan események újra és újra az útjába sodornak. Az események felgyorsulnak Eleanor körül, aki harmincévesen kész végre szembenézni az addig mélyen magába temetett gyermekkorával…




Újabb különleges regényt olvashattam a Kossuth kiadótól. Köszönöm Ashley-nek az ajánlást, a kiadónak pedig a recenziós példányt, amit kaphattam.

Eleanor Oliphant harmincéves, és egy irodában dolgozik, és mindent a kezében tart. Legalább is úgy gondolja, hogy a mindent előre megtervezés, a történések rendszeressége ezt jelenti. Ám amikor a véletlen a közelébe sodor egy zenészt, a történések folyamatossága megtörni látszik. És ha mindez nem lenne elég, ott van még a kicsit különcnek ható informatikus, Raymond is. Valamint anyuka, akivel a szerdai telefonbeszélgetések, és a magányos hétvégi vodkázások, mégis csak biztosítják az állandóságot.
Ám vajon ilyen-e egy fiatal nő élete? Milyen titok lehet a háttérben, amit még Eleanor is inkább eltemet magában?

Igazából nem nagyon tudtam, mire számítsak a könyvet illetően, ugyanakkor az utóbbi néhány napban annyi könyvet olvastam a Kossuth kiadótól, hogy biztos voltam benne, ez sem lesz csalódás.
Azonban Hyggevel és a Két kis lábnyom a homokbannak ellentétben, itt nem éreztem azt a fajta azonnali bevonzást, és ez eléggé megcsapolta a lelkesedésemet.  Főleg, hogy a könyv is elég lassan indult be, és bevallom őszintén, az elejét untam is egy kicsit. Nem tudtam elképzelni, hogy végig tudom olvasni a négyszáz oldalt, ahelyett, hogy félretenném.

Lehet jönni rothadt paradicsommal dobálni, de ez az igazság: nem vett le a lábamról két oldal után. Többször is csináltam mást, néhány óráig, nem volt bennem az érzés, hogy minden szabad percemben a történettel legyek. De ahogy mondani szokás, lentről szép győzni igazán: majd nem túl voltam a regény felén, amikor végül csak beszippantott, és onnantól viszont nem is eresztett. Egy ültő helyemben elolvastam a maradék kétszáz oldalt, hogy aztán hajnali negyed egykor elégedett mosollyal befejezzem az olvasást.
Saját kép

Nem is a cselekmény az, ami ennyire megfogott, mert az igazából nincs sok: Eleanor dolgozik, beszél anyukával szerdánként, hétvégén Glen vodkával tölti az idejét. Ezt a monotonitást töri meg a zenész iránti vonzalma, valamint a Raymond-dal eltöltött munkahelyi ebédek.

Amit nagyon szerettem olvasni, az maga Eleanor jellemfejlődése. Ez volt az a szála könyvnek, ami olykor értetlenséget, olykor vigyort csalt ki belőlem, máskor viszont elszorult a szívem. Igazából erre a könyvre simán ráragasztottam gondolatban a „lélektani” címkét. Amikor olvasol, majd értetlenül felhúzod a szemöldököd egyik-másik jelenetnél, mert egyszerűen megdöbbentő…ugyanakkor hihető is, az szerintem jó pont.

Talán attól lesz jó egy történet, hogy érzelmeket vált ki az olvasóból, és elgondolkodtatja. Én pedig sokat, nagyon sokat gondolkodtam a könyv kapcsán. Úgy tudtunk meg egyre többet, ahogy egy jól becsomagolt ajándékot bont ki az ember: rétegről, rétegre Nem árt ha az ember minden mondatra, minden momentumra figyel olvasás közben, mert semmi nem az, aminek először vagy másodszor gondolja, és még ha úgy is jár az agyad, mint egy keresztrejtvény mezőnek a kitöltésénél, a végső megoldás akkor is meglepő és megdöbbentő.

Eleanort azt kell mondanom, a végére megkedveltem. Néha ugyan fura, és kicsit sokat sírt, de erős és talpraesett. Erősebb, mint gondoltam. Örültem neki, hogy ahogy haladok a történettel, ő is egyre nyitottabbá válik, egyre jobban közeledik a többi ember felé; nem lett ugyan a társaság középpontja, de jobban részévé vált az élet nevű körforgásnak. Bár, amennyi vodkát megivott ezalatt a négyszáz oldal alatt, csodálom, hogy a gyomrát nem mosták ki.
Saját kép

Anyuka olyan, mint a rusnya fő gonoszok egyik-másik mesében. Nem beszél sokat, csak azokon a bizonyos szerdai napokon, de mégis sokszor kellett mélyeket lélegeznem, hogy ne ugorjak két oldalt, átlapozva a savazását. Nem, az ilyen nem szülő és nem anya a szememben.

Raymond-ot megkedveltem, akármennyire is különc volt, és akármennyire is disznó módjára tudott enni. Tényleg rendes, és figyelmes pasas, örülök, hogy ott volt Eleanor-nak, még ha a nő kicsit megkésve is jött rá arra, hogy hogyan is kell másokra támaszkodni. Raymond anyukáját szintén megkedveltem, tipikus kedves nagyi típus.

Ahogy Sammy a tökéletes nagypapa címet is bezsebelte nálam. Ami vele történt, az megtörténhet bármelyik idős bácsival, annyi különbséggel, hogy az életben nem mindig sietnek az ember segítségére. Nagyon szívesen megismernék egy Sammy-t a valóságban is, az biztos.

Igazából bajban vagyok, mert még mindig kettős érzelmek vannak bennem: egyrészt nagyon tetszett és jókat nevettem, másrészt többet vártam, és elszomorodtam.
Valóban vannak jó napok. Vannak rosszak.  És jobbak. Örök hullámvasútja ez az életnek, hogy felálljunk a rossz napokból, megéljünk pár jobb napot, hogy eljuthassunk a jókhoz.
Hogy Eleanor Oliphant valóban jól van-e? Még nincs… De jól lesz, ebben biztos vagyok. Örülök, hogy a gyógyulása hosszú útjának egy szakaszán én is elkísérhettem.

Ebben a kategóriában

0 megjegyzés