Tillie Cole: Ezer csók

"Szabad mosolyogni. Szabad boldognak lenni. Különben mi értelme lenne az életnek?

Kiadó: Twister media
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 464
Fülszöveg:
Egy csók egy pillanat.
De ezer csók élethosszig kitart.
Van egy fiú.
És van egy lány.
A szerelem egy pillanat alatt szövődik köztük, de egy évtized, míg kibontakozik.
Ezt a szerelmet nem képes felbontani sem a távolság, sem az idő.
Ez a szerelem örökké tart. Legalábbis ők így hiszik.
Amikor a tizenhét éves Rune Kristiansen visszatér szülőhazájából, Norvégiából az álmos georgiai kisvárosba, Blossom Grove-ba, ahol még gyerekkorában összebarátkozott Poppy Litchfielddel, a fiút egyetlen gondolat gyötri: a lány, aki lelki társa, aki megígérte, hogy hűségesen megvárja, amíg ő visszatér, vajon miért szakított vele mégis szó nélkül?
Rune szíve két éve összetört, amikor Poppy megnémult. Mire Rune megtudja, mi az igazság, rájön, hogy a legnagyobb szívfájdalom csak ezután éri majd…

Tillie Cole regényét körülbelül negyed órával azután már elő is rendeltem, hogy Twister Media előrendelhető státuszba tette. Szóval ez egy nagyon-nagyon vágyott könyv.
Aztán amikor megkérdezték, szeretném-e előolvasni, fénysebességgel mondtam igent. Van bárki, aki egy ilyen megkeresésre nemleges választ ad egyébként? Nagyon szépen köszönöm a kiadónak a lehetőséget.

Főhőseink Puppy és Rune, akik gyerekként  ismerkednek meg egymással, amikor is szomszédok lesznek. Onnantól kezdve pedig elválaszthatatlanok, és egy izgalmas kaland részesei:a lány nagymamája arra kérte, Poppy-t, hogy ezer csókkal töltsön meg egy befőttesüveget élete során.
Ám nekik is rá kell jönniük, hogy az „örökké” mégsem örökké, amikor is Rune-nak és a családjának vissza kell mennie Norvégiába. Két hosszú évre.
Folytatható-e minden ott, ahol előtte? Vagy huszonnégy hónap olyan messze sodorhat egymástól két embert, hogy nem képesek visszatalálni egymáshoz?

Ha valaki megkérdezné, hogy könyvek tekintetében van-e zsánerem, és ha van, akkor micsoda az, biztos, hogy gondolkodás nélkül a romantikát mondanám. Az olvasmánylistám, és a magánkönyvtáram nagy részét is romantikus regények teszik ki.
Ez van, jól esik a lelkemnek minden ilyen történet.
Ugyanakkor, mivel már ennyi műfajba tartozó könyvet olvastam, nagyon nehéz nekem újat mutatni…Illetve ez nem is helyes megfogalmazás. Talán az helytállóbb, ha azt mondom: nehéz olyan könyvet találnom, aminek a történetét nem tudom összeszedni három másik regényből.

DE – igen így, nagybetűvel – a legtöbb szerző legtöbb könyve kap tőlem egy esélyt, így Tillie Cole is. Hiába mondta nekem azt Veronika vagyEverglow akik már olvasták angolul, hogy teljesen más, őszinte leszek, féltem, hogy klisés lesz. Hogy újabb gyönyörű borítós, de tizenkettő egy tucat YA könyvet vettem a kezembe.

Nagyon hamar beigazolódott, hogy tévedtem, méghozzá orbitális nagyot. Vannak történetek, amikbe bele kell kóstolni;  némelyiket le kell nyelni;  és van néhány, amit meg kell rágni és meg kell emészteni.
Tillie Cole regénye a megrágni és megemészteni kategóriás.
Amikor megszűnik tér és idő, amikor egyszerre olvasnál minél többet, és minél kevesebbet, hogy sokáig tartson, amikor ezerféle érzelmet mozgat meg benned, amikor mosolyogva sírsz és sírva mosolyogsz…akkor, csakis akkor lehetsz biztos abban, hogy különleges kincset olvasol.
Egy kincset, ami törékeny, mint a szív, időtálló, mint a szerelem, és múló, mint a cseresznyefa virágzás.

Van benne klisé? Hogyne lenne, hiszen már annyian és annyiféleképpen dolgoztak azokkal az alapanyagokkal, amikkel az írónő, hogy szinte lehetetlen újat mutatni.
Ugyanakkor Tillie annyira különlegesen, szívhez-lélekhez szólóan ír, hogy teljesen a részévé válik az olvasó. Meg és átél minden egyes pillanatot, együtt nevet és sír a szereplőkkel.
És titkon, valahol mélyen az utolsó oldalig dédelgeti magában a fényt, és a reményt.

Poppy egy igazi csupa szív, életszerető, álmodó lány. Olyan lány, aki akár Te is lehetnél, ha elolvasod a könyvet, és ellesed tőle azt a szemlélet, amit követ. Azt az igazi, éljünkátmindenpercetminthaazutolsólenne-gondolkodásmódot.
Poppy karaktere rávilágított egy nagyon fontos dologra: ki kell élvezni az élet MINDEN percét. Ha rossz, ha jó. Mert az elvesztegetett pillanatokat, az el nem csókolt csókokat és a ki nem mondott szavakat már soha nem kaphatjuk vissza.
Rune volt számomra a majdnem tökéletes férfikarakter. A rosszfiúk mindig is a gyengéim voltak, ez valami női jellemző lehet, de nem csak ez ragadott meg benne. Hanem az, hogy mennyire emberivé sikerült formálnia az írónőnek. Igen, ivott és cigizett, ám ezek mellett voltak érzelmei, amit kimutatott. Képes volt sírni, nevetni, és úgy tiszta szívből igazán szeretni.
Én pedig ezt pont úgy szerettem benne, mint Poppy. Azt hiszem, kicsit magaménak is éreztem ezt a norvég „vikinget”.
Arról már nem is beszélek, hogy mennyire jót tett a könyvnek a váltott szemszög, az, hogy mindkét főszereplő fejébe beleláthattunk. Még mindig imádom az ilyen történeteket.

Meglepő módon mind a szülőkkel, mind a fontosabb mellékszereplőkkel elégedett voltam. Mind Poppy, mind Rune szülei közel kerültek a szívemhez, igaz más okból, de mindkét házaspár esetében érezhető volt a szeretet a gyermekeik iránt.
Altont nagyon könnyen a szívembe zártam, bevallom, róla szívesebben olvastam volna többet, mert ennivaló a kissrác, minden gyermeki őszinteségével együtt. Imádtam.
Jor-t, Poppy barátnője is ilyen volt, nagyon sajnálom, hogy ők nem szerepeltek legalább egy kicsivel többet.

Még több órával a befejezés után is nehezen találom a megfelelő szavakat. Ez egy olyan könyv, amit ezer százalék, hogy többször el fogok olvasni. Nem mondom, hogy minden évben, mert ahhoz lelkierőre lesz szükségem, (meg ezer zsepire) de két-három évente biztosan a kezembe fog kerülni.
Több van ebben a regényben, mint egy egyszerű sablonos YA.
Szerelem, kitartás, életkedv, hit.
Ahogy más érzés az első, az ötvenharmadik, és a kilencszáznegyedik csók, úgy más lesz olvasni ezt a könyvet, első, második és sokadik alkalomra is.
1. olvasás
A gyerekszobámban, miközben esett az eső…és a szívem egy kicsit megszakadt.