William Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok

Kiadó: Pallas Antikvárium
Kiadás éve: 1997
Oldalszám: 176
Fülszöveg: ?
                               ***

Elég sok minden közrejátszott abban, hogy nekem ez a dráma a kezembe került: Gayle Forman: Egy nap című könyvében esett szó a műről, (javítsatok, ha esetleg bekavartam) aztán jött ugye a kihívás, amiben szerepel egy "Játék" pont is; szóval ha úgy tetszik, evidens volt, hogy ez a történet ott helyett fog kapni.
Rájöttem, hogy Shakespeare két dologhoz mindenképpen nagyon érthetett abban az időben: a hirtelen, váratlan fordulatok megírásához, és a szereplők halmozásához. Talán még a Rómeó és Júliában vannak a legkevesebben, a Hamlet számomra megint a szereplők sokasága miatt kuszává vált, mikor régebben olvastam.
És igazából mikor elkezdtem, a Vízkereszttel is az volt a bajom, hogy egyszerűen nem tudtam tisztán látni azt, hogy most ki kinek a kicsodája, vagy akkor itt most milyen viszony van, vagy éppen komolyan az van, amire gondolok?! Szóval kuszaság, és bonyolult technikával megszőtt szálak jellemzik...tulajdonképpen az egész művet. Szóval én egy idő után azt mondtam, hogy nem érdekel ha nem tudom rögtön, hogy kicsoda az adott szereplő, de még az se zavar, ha elsőre nem teljesen értem a helyzetet.
Láss csodát, miután ezt így megbeszéltem magammal, és már nem akartam mindent görcsösen megérteni, elkezdtem élvezni a drámát.
Mert bizony, lehet élvezni, hiába jó pár évvel ezelőtt íródott. Rádöbbentem, hogy amit én a Rómeó és Júlia olvasása közben éreztem, az nem csak a dráma jellemzője. Az Shakespeare ismertetőjegye; a képesség, hogy olyat tudjon alkotni, ami végig fent tartja az olvasó figyelmét, kerüljön a történetet a kezébe 1595-ben, vagy éppen 2015-ben. Mert ez a költő bizony olyan drágaköveket alkotott, amely bármikor, bármilyen korosztály számára mondanivalóval szolgálhat.
Hiszen ha a Vízkeresztet veszem alapul: nem más ez, mint egy szép szavakkal, tömören elmesélt szerelmi történet, mely tele van derültségre okot adó félreértésekkel és leckéztetésekkel. Egy olyan történet, amelyben a cselekményben sose tudhatod, hogy mi lesz a szereplők következő lépése, és annak a lépésnek mi lesz a következménye. Egy olyan történet, amiben mindenki mindenkit másnak néz, mint ami; és mindenki epekedik valakiért, aki nem is létezik.
Mint fentebb említettem, hogy elég szépen összegubancolja a szálakat a költő, de azért a végére, minden a helyére kerül, akárcsak egy jó kis puzzle-ban. (bár nekem az egy kicsit gyors lezárás lett)Hogy kiknek ajánlom? Hu, ez most fogós kérdés...talán azt mondanám, hogy azoknak, akik szeretik a reneszánsz irodalmat, az akkori műveket, és nem bánják, ha kicsit mindenki megbolondul. Mert itt bizony van minden, mint a búcsúban: szerethető szereplők, megnevettető jelenetek, össze-vissza cserélt karakterek,bolond udvarmester és bölcs bolond, félreértett szerelmek,és egy alapvetően különleges légkör, ahogy már megszokhattuk a Mestertől.
Ha van egy szabad estéd, egyszer beiktatni nem árt...úgyis több lesz belőle, mint egy alkalom, ebben biztos vagyok :)