Carina Bartsch: Türkizzöld tél (Cseresznyepiros nyár 2.)

"Az ember csak akkor tudja értékelni a mennyek kincseit, ha megjárta a poklot."

Kiadó: Maxim
Kiadás éve: Maxim
Oldalszám: 423
Fülszöveg:
A helyes, vonzó, de egy csöppnyit arrogáns Elyas Emely idegeire megy. Halloweenkor meg mintha nem is lenne beszámítható. Emelynek nem hagy nyugtot a kérdés, hogy a fiú vajon miért lett hirtelen ilyen távolságtartó, és az egyre csak halogatott találkozó Lucával szintén rossz előérzetet kelt benne. Fellebben a türkizzöld szemű fiút körüllengő titok fátyla is, ám a valóság még rémisztőbb lehet, mint ahogyan azt Emely gondolná. Milyen mélyek valójában a múlt szakadékai? Emelynek pedig be kell látnia, hogy talán tévedett a fiú és a saját érzéseivel kapcsolatban. Az első nagy szerelem örökre összeköti őket, nem tudnak egymástól szabadulni: a szív és az ész harca örökös. Vajon melyik fog végül felülkerekedni? S mi lesz, ha a döntése áraként soha többé nem látja azokat a gyönyörű, türkizzöld szemeket?

Ha nem olvastad az első kötetet, akkor lehetséges, hogy spoileres lesz számodra a bejegyzés.



Ha valaki emlékszik, annak idején majd megőrültem a folytatásért mikor befejeztem a Csereszenyepiros nyarat. Olyan befejezés volt, hogy az ember úgy érezte szórakoznak vele, és a cselekmény kellős közepén hagyják ott kérdésekkel.
De szerencsére nagyon szeret engem a nagy szakállú öreg mikulás, és elhozta a csizmámba a folytatását.
Őszinte leszek: szerettem, bár kissé jobbra számítottam.

Ott kezdődik el a regény, ahol az előző abbamaradt. Vagyis sehol. Semmivel. Már mint tényleg semmivel, mivel Elyas egyszerűen köddé vált.Se hívás, se SMS, mintha elnyelte volna a föld.
Egészen egy halloweeni partiig, ahová Emely beállít egy "Bite me" pólóban...Elyas pedig egy vámpír öltözékét viseli.
Bizony, a felhívást a drága vámpírunk szívesen elfogadja (Edwar Cullen elbújhatsz), utána pedig a teljesen csontrészeg főhősnőnk fölött játssza a gardedámot. Komolyan, Emely annyira életképtelen volt néha, egyszerűen nem álltam meg, a szememet forgattam.
Az a vicc, hogy tulajdonképpen csak ezután veszi kezdetét a regény cselekménye: a mennyek felhői közül a pokol bugyraiba kerülünk bő háromszáz oldalon keresztül.

Nem értettem, képtelen voltam megérteni a "miért?"eket. Rendben, azok után, hogy kiderül egy elég apró, ugyanakkor nagyon fontos részlet az Elyas-Emely-Luca kapcsolatról, valamennyire érthető volt a pártfordulás, a kiborulás, de azért mégis.
Én még nem csalódtam ilyen módon senkiben, tehát nem mondhatom, hogy tudtam, mit él át a lány. Ennek ellenére ott volt a fejemben, hogy amit főhősnőnk csinál az egyszerűen túl megy a mártírkodás elviselhető határain.
Önmarcangolás, nyavajgás, hiszti, szenvedés...de mindez olyan mértékben, hogy egy idő után egyszerűen émelyegtem tőle. Persze, pici Emely, sajnálja mindenki, szegényke.

Aki miatt mégis szerettem a könyvet egyrészt Elyas volt. Ebben a férfiban a türkizzöld szeme mellett is volt valami plusz én pedig egyszerűen kedveltem. Az elején  még mindig a megszokott egós stílust hozza, ám ahogy haladunk úgy változik ő is, és mutatkozik meg egy sokkal édesebb és figyelmesebb része. Igazán jó volt olvasni, amikor megnyílt például az orvosi pályáját illetően. Jó volt kicsit belelátni a fejébe.
Ha pedig gondolatok: a CD-től még én is olvadoztam. Ezerből egy olyan férfi van, aki ilyen apróságokra figyel.

Viszont amikor éppen nem értették félre a jeleket, és megfojtani se akarták a másikat, illetve nem voltak vakok a nyilvánvalóra, továbbra is szerettem a kapcsolatukat. Különleges, az egyszer biztos. Volt néhány igazán megmosolyogtató párbeszédük, de az SMS-eket is jókedvűen olvastam. Kár, hogy mindenki félreértett mindent, és inkább a saját nyomorában dagonyázott, ahelyett, hogy felnőtt ember módjára megbeszélték volna. Időben....

Azt írtam, hogy egyrészt a főhős miatt szerettem: a másik maga a cselekmény. Persze akkor, amikor nem Emely idegesítő belső vívódásával volt tele a könyv. A karácsonyi jeleneteken és Ligeiát is nagyon cukinak találtam. (nekem kell egy cica *-*) Ráadásul ennek hála, újabb titkos információ derült ki Elyasról: komolyan lehet egy olyan srácot nem szeretni, aki kisujjból Poe-t idéz?  Ugye, hogy könyvmolyként nehezen állunk ellen.

A mellékszereplők továbbra is igazán szerethetőek, Alex mellett most már Emely apját is nagyon megszerettem. Igazán jó fej férfi, lehet rá számítani, ha kell, még tanácsot is ad, hogy lehetne megoldani egy adott problémát. Vagy csupán némán, szemmel közli az illetővel, hogy számíthat rá.
Alex pedig, mint ahogy megszokhattuk, továbbra is életimádó energiabomba, bár úgy éreztem, jóval kevesebb szerep jutott neki.

Ritkán térek ki egy történet végére, ám most ez egy olyan eset lesz. Nekem egyszerűen túl tökéletesre és rózsaszínre sikerült. Nem tehetek róla, úgy éreztem, hogy a történtek fényében szinte már giccses lett a vége. Nem mondom, hogy bánom, de...kevesebb szirup azért jobb lett volna.

Aki szerette a Cseresznyepiros nyarat, tudom, hogy már elolvasta a könyvet. Akinek Elyas is ott van a könyvespasik-háremében gondolom már szinten túl van a regényen.
Azért ha az első részt olvastad, ezt pedig még nem, szerintem bátran kezdj bele. Lehet, hogy néha a földhöz csapnád egy idegesítő hősnő miatt, de olyankor úgyis jön majd egy türkizzöld szempár és újra el fogsz veszni a történetben.
Nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt a szív és az ész között. De talán mégsem lehetetlen.