Amióta te vagy nekem, én annyira megváltoztam, hogy szinte nem is igaz semmi sem, ami addig volt, amíg te nem voltál.”
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 248
Fülszöveg:
Szilvási Lajosnak, az elmúlt évtizedek hazai sikerszerzőjének szerelmi története valójában két napló. Két fiatal, Tamara és Attila párhuzamosan írt naplója. Önmagukról, a másikról, egymásról, az érzéseikről és a bizonytalan jövőről. Önkéntelenül, s ezért őszintén vallanak arról, milyenek is egymás szemében, és milyen a szemükben a világ.
Ti kerültetek már olyan helyzetbe, hogy egy könyvet az anyukátok ajánlgatott szépen, finoman, mégis úgy éreztétek, hogy ez nagyon nem a ti történetetek?
Én így jártam Szilvási regényével.
Ezúttal is köszönöm anyukámnak a rábeszélést, egy kincset adott a kezembe.
Két főszereplőnk van, Tamara és Attila, mindketten harmadikosok, ugyanazon a szürke lakótelepen élik ugyanazokat a szürke hétköznapokat, illetve hétvégéket.
Egészen addig, amíg nem találkoznak a másikkal.
Onnantól kezdve szép lassan színt visznek a másik szürke hétköznapjaiba.
Amit mindenképp meg kell említenem - amellett, hogy naplóregény, de erről majd kicsit később - , a történet bizony a '70-es években játszódik. Amikor még az én szüleim is csak ismerkedtek a világ mikéntjével, én pedig csupán egy gondolatfoszlány voltam a messzi-messzi galaxisban.
Ez a történet akkor játszódik, oda repít el. Engem, aki még nem is élt akkor, és idősebbeket, akiknek azok az évek egyenlőek voltak a fiatalkorúkkal.
Mert ebben a regényben nem csak két tinédzser szerelme olvasható. Van benne egy szépen leírt korrajz is. Hogy tudjuk, milyen volt akkor az élet, amikor még egy forintért állt sorba az ember citromszörppért.
Visszatérek a naplóregény említésére. Ezt a naplót felváltva ismerhetjük meg Tamara és Attila szemszögéből. Mindkettőnk életébe, fejébe, érzelmeibe beleláthatunk...
Vegyünk elő egy mai romantikus regényt, mit látunk?! A szereplők egyik percről a másikra beleesnek egymásba, aztán jöhet az ásó kapa nagyharang.
Attilánál és Tamaránál nem ez a helyzet: az ő kapcsolatuk úgy alakul, ahogy ezt a regényt is érdemes olvasni. Szépen, lassan, mondatról-mondatra, és nem percek, alatt, hanem napokat, heteket rászánva . Annyira édesek voltak együtt, hogy nem tudom leírni...csak visszagondolok rájuk, és mosolyoghatnékom támad.
Nem csak a kapcsolatuk, hanem ők maguk is különlegesek voltak a többi szereplővel együtt.
Éltek. Nem tudom rájuk jobb szót, tényleg így éreztem. Valóságosak voltak. Szinte hallottam kettőjüket, Tamarát, ahogy megkérdezi, „Mi az, szeplős?" és Attilát, ahogy válaszol: „Szia, Szélkisasszony".
És ott vannak még a többiek is. Imre, Éva, Lédi, a Szexmadonna, Jóska bácsi...mindannyian közel kerültek a szívemhez valami miatt. Azért, amilyenné megalkotta őket az író.
Még egy dologra muszáj vagyok kitérni, ami - akárhányszor is veszem kézbe a regényt - mindig kiakaszt egy kicsit.
Ez pedig a regény vége.
Ugyanis olyan függővége van, hogy olyat még nem pipált az irodalom. A folytatás pedig nem több egy álomnál.
Szóval készüljetek, hogy az utolsó lap sokkoló. Én szóltam.
Áradoznék én a regényről napestig, mert tényleg nagyon-nagyon szeretem. De inkább befogom a számat.
Menjetek szülőkhöz, nagyszülőkhöz, kutassátok fel a régi dobozokat, és amint megvan a regény, olvassátok.
Hiába telt el több tíz év, ez a regény egyszerűen megunhatatlan.
Nem tudom nem szeretni.
Minden szerelem különleges.
Én is felteszem a kérdést: mi lesz velünk, szeplős?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése