Ashley interjúalanyai: Vincent & Vincent

Sziasztok!
Az értékelések mellé interjú is dukál nem?
Ezen felbuzdulva elhatároztam, hogy alakítok egy ilyen posztot.
Érdekes kérdések, őszinte válaszok.
A mai alanyom,illetve pontosabb alanyaim 2015 óta foglalkoztatják az olvasókat.
Két eddig megjelent könyvükkel, szinte elárasztották tapasztalatokkal és útmutatással az embereket.
Ez idő alatt több, mint 48 ezer facebook rajongót is magukénak tudhatnak.
Közvetlenek és őszinték: Vincent és Vincenttel fogok ma "elbeszélgetni". 

Igaz, kezdő interjúvolóként még lehetett volna finomítani a kérdéseken, én mégis úgy éreztem, hogy így a jó. Ráadásul mindkét alanyom nagyon-nagyon közvetlen volt velem, amiért iszonyú hálás vagyok. Köszi, Srácok!
Az értékelésemet a két könyvről, megtalálhatjátok : ITT

Nem kitérő válasznak szánom, de erről eszembe jut egy két évvel ezelőtti eset, amikor bementem egy könyvesboltba, az egyik, - hívjuk úgy, - „havernőmmel”. Persze a lánynak, fogalma sem volt arról, hogy én vagyok az egyik Vincent, és a sorok között nézelődve, egyszer csak megkérdezte:

-          - Nézd Vincent! Ez mennyire jó könyv! Te olvastad már? – és egy ismert trilógia egyik részére mutatott.

-        -   Hát, tudod - válaszoltam neki – én ezeket nem olvasom, hanem írom!

Csak nevetett, azt hitte viccelek...

 

Először is: A fő célunk- kicsit önző módon - az volt, hogy kiírjuk magunkból azt a sok dolgot, ami akkoriban nyomta a lelkünket. Az elején egyáltalán nem foglalkoztunk azzal, hogy az olvasó mit fog szólni hozzá. Persze később, már reméltük, hogy tetszeni fog másoknak is. Az igazság az, hogy a könyveinket, eredetileg férfitársainknak írtuk, aztán kiderült, hogy az olvasóink 98%-a nő. Valahogy, a pasik közel annyit sem olvasnak, mint a nők.  Ahogy mi szoktuk mondani, pasiknak írtuk, és a nők olvassák. A nők élvezik, a pasik pedig megértik.

Második kérdésedre válaszolva, szerencsére, eddig nem igen kaptunk negatív kritikát, pedig javarészt arra számítottunk! Tudtuk, hogy a könyveink megosztóak lesznek. Lesz, aki a sarokba dobja, mondván hogy ez egy vacak, és lesz, aki imádni fogja. És valóban, így is lett.

 

De igen. Írás közben úgy éreztük, hogy újra átéljük az összes történetünket. Néha igazán megterhelő volt lelkileg, hogy újra kihúzzunk egy-két fiókot. Nem véletlen, hogy közben szükségünk volt jó zenékre, és némi alkoholra. 

 

Érdekes, hogy saját könyveinket kinyitva, mi is, szinte teljesen kívülállóként tudjuk olvasni őket. Vélemény? Mindig az az érzésünk támad, hogy rengeteg minden kimaradt belőlük. 

 

Erőt meríteni egymásból, illetve a többi barátunkból tudunk. Nincs is annál jobb, amikor akár ketten, akár a többi barátunkkal együtt, egy laza sörözés közben hajnalig beszélgetünk. Az ilyen alkalmak mindig új erőt és ötleteket adnak. Ilyenkor szoktunk rájönni, hogy mennyi mindenről nem beszéltünk még.

 

Nem. De úgy gondoljuk, hogy ezzel nincs is semmi gond. Imádjuk a nőket. Méghozzá úgy, ahogy vannak.

 

A szösszenetes album. Végre! Régi vágyunk kiadni a „verseinkből” egy gyűjteményt. Egy igényes kötetet szeretnénk, limitált, kis darabszámú megjelenéssel. Verseink mellett, neves, igazán elismert és profi fotóművészek fényképei fogják emelni a kiadvány színvonalát! Lesz benne néhány új szösszenet, amit eddig még sosem tettünk közzé, és persze lesz benne sok olyan is, amit már olvashattatok. Lesz benne egy-két apróbb történetecske is az életünkből. Ennél az albumnál az a cél, hogy aki olvassa, abból mély érzéseket váltson ki. Az olvasó képes legyen arra, hogy elmerüljön a saját érzelmeiben. – Úgy gondoljuk, ez egy nagyon fontos dolog. Ráadásul az egészet úgy szeretnénk megszerkeszteni, hogy egy pár oldalt, üresen hagyunk az olvasóknak. Olyan oldalak lesznek ezek, amelyekre az ő írásaik, gondolataik kerülhetnek. Úgy gondolom, szerelmespároknak ez lehet a legszebb ajándék.

Meglepetést tervezünk-e még idén? Igen. Nem is olyan sokára, májusra. És hogy mit? Az meglepetés! :)

Emlékeztek még rá?
Vincent vagyok 40 éves.Aki azt hiszi, megtalálta az igazit...
A Nem volt új a nap alatt olvasása közben rengeteg sok kérdésem felgyülemlett, ami csak az Ő jóindulatának köszönhetően meg is lett válaszolva, ezeket a válaszokat pedig egy kis bónuszként Nektek is elhoztam:) !

 

Nem. Úgy érzem, nem hagytam ki semmit. Ha újrakezdhetném, mindent ugyanígy csinálnék. Harminc éves koromig, biztosan.

 

Nem. Nem tudott elszaladni, mert a hátán ültem, és lovagoltam rajta. :)

Úgy gondolom, ember lelkileg, ennél mélyebbre nem tud kerülni. Vagy mégis, de talán csak akkor, ha valami óriási tragédia éri, például elveszti a gyermekét, gyógyíthatatlan beteg lesz, vagy ehhez hasonlók. De párkapcsolati – érzelmi mélypont, szerintem lejjebb nincs.

Nem tudom.  Egy újrakezdés, vagy annak a lehetősége, annyira összetett dolog, és annyi mindentől függ, hogy szerintem, így utólag, erre a kérdésre már nem lehet hitelesen válaszolni.

Tudom az okait, de erről egy külön könyvet lehetne írni. Az egyik fő probléma talán az volt, hogy teljesen természetesnek vettük azt, hogy ott vagyunk egymásnak. Pedig egy párkapcsolat, mindig nagyon törékeny dolog, és folyamatos, kőkemény odafigyelést igényel.

Nem is tudom. Ha arra gondolsz, hogy így utólag megbántam, vagy másképp tennék-e meg dolgokat, a válaszom nem. Akkor és ott valamiért úgy kellett dönteni, ahogy épp döntöttünk. Van véleményem, a mostani és a fiatalkori énemről is, de a kettő ugyanaz, és egyáltalán nem negatív. :)

 Erről a kérdésről egyébként Dustin Hoffman egyik régi filmje, a „Kis nagy ember” jut eszembe, ahol az igen idős öregember meséli el az élettörténetét. Ahogy a filmben is, illetve mindenki másnál, nálunk is vannak „időszakok”. Az egyik időszakában, ugyanaz az ember teljesen más, illetve máshogy viselkedik, mint egy másik életciklusában. Például a „Főiskolás Vincent” teljesen máshogy viselkedik, mint a „Fekete démonos Vincent”, pedig ugyanaz az ember, csak pár évvel később.  

Azt hiszem, mi mind a ketten elfogadtuk a régmúlt esetleges hibáit. Megbékéltünk velük, és „jóban vagyunk” a fiatalkori énünkkel. :)

Életem egyik fő célja – mióta fiam a világra jött, – hogy az univerzum legjobb apukája legyek. De ez egy nagyon nehéz, és fárasztó feladat. Igyekszem megbirkózni vele. Megígértem neki, mikor megszületett, és nem verhetem át. :) Most, hogy így beszélek róla, úgy érzem, hogy tényleg egy igazán különleges kapcsolat van köztünk. 

Nem. Semmiképpen sem. Új nem, maximum MÁS! Nem lesz új a nap alatt. És ezzel – azt hiszem - el is árultam a harmadik könyvünk címét, feltéve hogy egyszer megírjuk... Meglátjuk. Talán…