Brittainy C. Cherry: Lebegés (Az vagy nekem 1.)
Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 462
Fülszöveg:
Óva intettek Tristan Cole-tól. Azt mondták, kegyetlen, jéghideg, durva. Elítélték a múltja miatt. Ha csak ránéztek, egy szörnyeteget láttak, akinek bűnhődnie kell. Én tehetetlennek és dühösnek láttam, mert bennem is hasonló erők dolgoztak. Üresek voltunk. A múlt sebei a földre húztak minket, pedig mi lebegni szerettünk volna. Ő mennydörgés volt, én villámfény – soha nem volt még ilyen tökéletes vihar. Tristan csókja haragos volt, és szomorú. Bocsánatkérő és gyötrelmes. Nyers és valódi. Mint az enyém.
Lizzie és Tristan torokszorító szerelmi története éppúgy szól veszteségről és újrakezdésről, mint a bennünk rejlő démonok legyőzéséről. Brittainy C. Cherry Az vagy nekem sorozata már milliók szívéhez talált utat. Engedd be te is!
Sokáig húztam-halasztottam ezt a regényt. Nem csak azért,
mert meg akartam várni a közös olvasással Ash-t, a fő ok inkább az, hogy
mindenkitől azt hallottam, hogy ehhez a regényhez is kell a zsepi rendesen.
Nekem pedig fel kellett vértezni magam, mielőtt nekiálltam volna olvasni.
Nekem pedig fel kellett vértezni magam, mielőtt nekiálltam volna olvasni.
Főszereplőnk Elizabeth aki egy kislánnyal maradt egyedül,
miután férje elhunyt egy balesetben. Emma az a személy a nő életében, aki miatt
nem teheti meg, hogy összeomlik.
Egy idő után úgy érzi, hogy talán képes folytatni a saját életét. Már csak a lánya miatt is így kell tennie.
Ám amikor visszaér a városba, semmi nem olyan, mint a történések előtt. Vad kinézetű szomszédjától mindenki távol akarja tartani, ám Lizet mégis vonzza valami a férfihoz.
Talán az érzés, hogyha Tristran szemébe néz, olyan, mintha tükörbe nézne.
Egy idő után úgy érzi, hogy talán képes folytatni a saját életét. Már csak a lánya miatt is így kell tennie.
Ám amikor visszaér a városba, semmi nem olyan, mint a történések előtt. Vad kinézetű szomszédjától mindenki távol akarja tartani, ám Lizet mégis vonzza valami a férfihoz.
Talán az érzés, hogyha Tristran szemébe néz, olyan, mintha tükörbe nézne.
Hamar beigazolódott, hogy igaza volt a barátaimnak, akik már
olvasták a regényt. Már a prológuson túljutva éreztem, hogy itt bizony
szívtörés lesz.
Aztán tovább olvastam illetve olvastuk…negyven oldal után egységesen félretettük Ash-el, felhívtuk a másikat és jót sírtunk a telefonba.
És akkor még nagyon-nagyon az elején voltunk.
Nem tudtam egyszerre elolvasni két-három nap alatt. Olvastam, megérintett, feldolgoztam, folytattam.
Ha egy huzamban olvastam volna el, tuti, hogy apró darabokra tör, sokkal hamarabb. Én pedig nem akartam idő előtt szétesni.
Egyáltalán nem.
Na ez az, ami nem jött össze.
Minél többet olvastam a könyvből, minél jobban megismertem a szereplőket a múltjukkal, úgy volt egyre több szünet.
Egyszerűen le kellett tennem a regényt pár perccel és csukott szemmel vennem
néhány mély levegőt. Jól meg is szidtam magamat: „Ez csak egy könyv. Ne akadjál
már ki rajta ennyire”
Nem vagyok normális, hogy belső monológokat folytattam magammal, ugye?
Nem tehetek róla. Ezt a regény csak így lehet olvasni. Beférkőzik a bőröd alá, meg sem áll a szívedig, ott pedig megtalálja a legféltettebb, legtitkosabb részt, és oda költözik be.
Aztán tovább olvastam illetve olvastuk…negyven oldal után egységesen félretettük Ash-el, felhívtuk a másikat és jót sírtunk a telefonba.
És akkor még nagyon-nagyon az elején voltunk.
Nem tudtam egyszerre elolvasni két-három nap alatt. Olvastam, megérintett, feldolgoztam, folytattam.
Ha egy huzamban olvastam volna el, tuti, hogy apró darabokra tör, sokkal hamarabb. Én pedig nem akartam idő előtt szétesni.
Egyáltalán nem.
Na ez az, ami nem jött össze.
Minél többet olvastam a könyvből, minél jobban megismertem a szereplőket a múltjukkal, úgy volt egyre több szünet.
Egyszerűen le kellett tennem a regényt pár perccel és csukott szemmel vennem
néhány mély levegőt. Jól meg is szidtam magamat: „Ez csak egy könyv. Ne akadjál
már ki rajta ennyire” Nem vagyok normális, hogy belső monológokat folytattam magammal, ugye?
Nem tehetek róla. Ezt a regény csak így lehet olvasni. Beférkőzik a bőröd alá, meg sem áll a szívedig, ott pedig megtalálja a legféltettebb, legtitkosabb részt, és oda költözik be.
Biztos, hogy a szereplők is sokat tettek annak érdekében,
hogy ennyire megszeressem a történetet. Annyira hús-vérek, amennyire kitalált
karakter hús-vér lehet.
Simán el tudnám képzelni, hogy Liz és Emma, Tristan, vagy esetleg Faye legyen a szomszédom.
Elizabeth eszméletlen erős karakter, de képes elgyengülni is. Becsülöm és büszke vagyok rá, amiért képes volt továbblépni és nem zárult be teljesen és örökké.
A kis Emma szerelem lett az első oldal után. Nagyon remélem, hogy egyszer nekem is hasonlóan tündéri lányom lesz. Ez a kislány tényleg napfény a sötétben.
Tristan…drága, drága összetört szívű, favágó kinézetű Tristan. Éreztem én, hogy meg fog érte szakadni a szívem, és meg is szakadt rendesen. Legszívesebben egy hatalmas mackó ölelésben részesítettem volna, és a fejét simogatva csak magyaráztam volna, hogy egyszer minden jobbra fordul. Mert akármennyire sablonos, tényleg így van.
Faye volt az egész történet vidám színfoltja. A szabadszájúsága nem egy olyan helyzetet teremtett, amin hangosan nevettem. Bár a zöld pénisz poénja azt hiszem mindent visz.
Tanner és Matty, de ott van Sam, vagy akár Liz anyukája.. mind-mind tettek valamit a történethez, részük volt abban, hogy ez a könyv olyan legyen, amilyen.
Ha valaki megkérdezné, milyen ez a regény, egyetlen szót mondanék: csoda.
Összetör, apró darabokra, mire eljutsz a könyv bő háromnegyedéig nincs olyan része a szívednek és a lelkednek, ami ép lenne.
Innentől, pont ahogy széttört, darabról-darabra kezd összerakni.
A végére pedig nem csak újra egész vagy…hanem egy kicsivel több is.
Gyászról szól ez a könyv. Szívet tépő, mélységesen fekete gyászról.
Újrakezdésről szól ez a könyv. Apró lépésekből felépülő újrakezdésről.
Szerelemről szól ez a könyv. Éltető, csodálatos, gyönyörű szerelemről.
"...Még álmában is tudta, hogy nélküle csak fájó lebegés lenne az életem."
Vannak jó könyvek, amik lekötik az embert. Vannak csodásak, amik éltetik és vannak olyanok, mint a Lebegés.
Nagyon sokáig húztam, ugyanis utálom az olyan könyveket, amik direkt módon könnyeket csalnak az olvasó szemébe, ráadásul rengeteg helyen olvastam, hogy össze is tör.
Féltem tőle, tartottam, mígnem eljött a pont, hogy nem bírtam tovább és lap-lap után egyre inkább küzdöttem a könnyeimmel, feltört jóformán minden fájdalmam, amit sajnos a múltam egy része nem hagy "elmenni".
Úgy éreztem, minden egyes flashbacknél, azaz visszaemlékezésnél, egy darab szakad ki belőlem, amit aztán elnyelnek az oldalak. Sokat sírtam, komolyan. Főképp a saját emlékeim miatt is.
Ahogyan a történet kezd szálról szálra kibontakozni, és megismerjük a szereplők elrejtett belső dolgait, egy csoda tárul elénk. Kiderül, hogy Elizabeth mennyire erős, mennyire talpraesett, de mégis törékeny és szinte képtelen arra, hogy feldolgozza a tragédiát ami őt és kislányát érte. Egyedüli neveli Emmát, ami minden anya számára brutálisan nehéz, főleg ha még elveszted azt, aki eddig összetartott, a mentsvárad. Borzalmas érzés, én már csak tudom.
Két oldala van az éremnek, van az erős, bátor, de mégis törékeny Liz, és a megtépázott, akinek szüksége lenne egy anyára, akivel beszélhet, valakire...bárkire, aki kiszedi abból a mély állapotból, amit van.
Előbb utóbb ez a személy Tristan lesz, akit elsőként csak volt szerelme Steven árnyékában tart, és teljesen bolondulásig képes elereszteni magába azt a fekete ködöt, amit Trist is megelégel idővel.
Az ő szerelmük elég hamar bontakozik ki, legalább is számomra durván így tűnt.
Mármint rendben, nem haladok ennyire előre. Beszéljünk Tristan Coleról.
A drága favágó külsejű, borzalmasan bezárkózott Tristanról.
Mindenki dilisnek tartja, pedig senki sem ismeri igazán. Mindenkit elvesztett, aki számára az életet és a boldogságot jelentette, egyedül talán Zeuszt a kutyáját nem.
Ő az aki miatt, talán kitartott, aki...erőt adott neki a mindennapokhoz.
Teljesen belepte őt a sötétség, a magány és az a gyász, amiből képtelen egyedül kiszabadulni.
Egy vicces kis "beleset" következtében találkoznak ők ketten, a megtépázott lelkű kis pár, akik aztán másban keresik a elvesztett "társukat".
Ez persze elég hamar fordul, főképp Tristannál, aki aztán teljesen beleszeret Lizbe és a lányába egyaránt.
Elsőként csak füvet nyír, aztán Emma lelkét próbálja ápolni a tollakkal. Utána következik Liz is.
Persze ez egy csodálatos folyamat, amíg eljutnak egyik pontról a másikba.
További szereplők is vannak, akiket igencsak meg lehet kedvelni. Ott van például Emma, aki végig képes önmaga maradni, a maga kis mufurc kislány énjével, a zombiapokalipszist remélve.
Faye is a kedvenc szereplőm lett, ő Elizabeth legjobb barátnője, akiknek ominózus egyéjszakás noteszeiből sosem elég. Egy valódi pasifaló különc lány ő, aki Matty kávézójában dolgozik. Persze a dolgok hamar megmutatják neki is, hogy az élet nem mindig két kézzel adja a jót.
Nagyon szerettem még Steven szüleit, akik mindvégig kedvesen és szeretetteljesen bántak Lizzel és Emmával. Ők a bajban is ott voltak.
Hannah, egy olyan szereplő, akivel egy veszteség tette azt amit, végül talán ő is képes olyan útra térni, ami számára az ideális.
És....Tanner...na igen, nekem már az elejétől fogva fura volt, ahogyan bánt Lizzel és Emmával.
Amennyire tenyérbemászóan kedves volt, hát nem csodálom, hogy olyan befejezést kapott amit.
Ilyenkor háromszor is átgondolom, hogy melyik barátomba bízhatok meg. Tanner egy durva példája a zaklatóknak.
De, hogy mit is ad még ez a könyv?
Rengeteg élményt, gondolatot, érzelmet.
Úgy érzed, hogy mindenképp el kell mondd minden embernek, aki fontos számodra, hogy mennyire szereted. Félsz, hogy el ne veszítsd őket idő előtt.
Legalábbis nálam teljesen ilyen helyzet volt.
Pozitív-Negatív?
Akad, persze.
Nekem kicsit kiszámítható volt a vége, és persze az a nagy csavar nem kellett már volna oda.
Utáltam viszont, hogy a szereplők változtak.
Tristan teljesen kifordult önmagából, mert persze rá lehet fogni, hogy "jajj,a szerelem tette vele", ami nem igaz. De egy rögtönzött hazugságnak pont ideális a dolog.
Egyszerűen csak a vége felé már nem azaz erős Tristan volt, hanem egy nyálas, érzelmes valami. Ami csodás, tekintve, hogy végre kiszabadult a sötétségből.
Elizabeth is számomra rengeteget változott, ami nagyon zavart. Lévén, hogy teljesen más volt még a könyv eleje-közepe felé.
A borító egyszerűen gyönyörű, nekem jó ránézni (főleg, mert Trist...hát igen.), mindennel meg vagyok elégedve, csak ne lenne ekkora szereplőkifordítás és az a könyv vége...meg ezek a szálak, amiket egyszer csak elun az ember.
Drága Brittainy C. Cherry,
Kérve kérlek, hogy írj, amennyit csak tudsz.
Gyönyörűen fogalmazol, tökéletesen írsz. A történeteid mélyen száz és száz ember lelkébe hatol,könnycsordulásig.
Úgyhogy, csak így tovább. Minden új könyvedet olvasni fogom.
xoxo,
Ashley
Simán el tudnám képzelni, hogy Liz és Emma, Tristan, vagy esetleg Faye legyen a szomszédom.
Elizabeth eszméletlen erős karakter, de képes elgyengülni is. Becsülöm és büszke vagyok rá, amiért képes volt továbblépni és nem zárult be teljesen és örökké.
A kis Emma szerelem lett az első oldal után. Nagyon remélem, hogy egyszer nekem is hasonlóan tündéri lányom lesz. Ez a kislány tényleg napfény a sötétben.
Tristan…drága, drága összetört szívű, favágó kinézetű Tristan. Éreztem én, hogy meg fog érte szakadni a szívem, és meg is szakadt rendesen. Legszívesebben egy hatalmas mackó ölelésben részesítettem volna, és a fejét simogatva csak magyaráztam volna, hogy egyszer minden jobbra fordul. Mert akármennyire sablonos, tényleg így van.
Faye volt az egész történet vidám színfoltja. A szabadszájúsága nem egy olyan helyzetet teremtett, amin hangosan nevettem. Bár a zöld pénisz poénja azt hiszem mindent visz.
Tanner és Matty, de ott van Sam, vagy akár Liz anyukája.. mind-mind tettek valamit a történethez, részük volt abban, hogy ez a könyv olyan legyen, amilyen.
Ha valaki megkérdezné, milyen ez a regény, egyetlen szót mondanék: csoda.
Összetör, apró darabokra, mire eljutsz a könyv bő háromnegyedéig nincs olyan része a szívednek és a lelkednek, ami ép lenne.
Innentől, pont ahogy széttört, darabról-darabra kezd összerakni.
A végére pedig nem csak újra egész vagy…hanem egy kicsivel több is.
Gyászról szól ez a könyv. Szívet tépő, mélységesen fekete gyászról.
Újrakezdésről szól ez a könyv. Apró lépésekből felépülő újrakezdésről.
Szerelemről szól ez a könyv. Éltető, csodálatos, gyönyörű szerelemről.
"...Még álmában is tudta, hogy nélküle csak fájó lebegés lenne az életem."
Vannak jó könyvek, amik lekötik az embert. Vannak csodásak, amik éltetik és vannak olyanok, mint a Lebegés.
Nagyon sokáig húztam, ugyanis utálom az olyan könyveket, amik direkt módon könnyeket csalnak az olvasó szemébe, ráadásul rengeteg helyen olvastam, hogy össze is tör.
Féltem tőle, tartottam, mígnem eljött a pont, hogy nem bírtam tovább és lap-lap után egyre inkább küzdöttem a könnyeimmel, feltört jóformán minden fájdalmam, amit sajnos a múltam egy része nem hagy "elmenni".
Úgy éreztem, minden egyes flashbacknél, azaz visszaemlékezésnél, egy darab szakad ki belőlem, amit aztán elnyelnek az oldalak. Sokat sírtam, komolyan. Főképp a saját emlékeim miatt is.
Ahogyan a történet kezd szálról szálra kibontakozni, és megismerjük a szereplők elrejtett belső dolgait, egy csoda tárul elénk. Kiderül, hogy Elizabeth mennyire erős, mennyire talpraesett, de mégis törékeny és szinte képtelen arra, hogy feldolgozza a tragédiát ami őt és kislányát érte. Egyedüli neveli Emmát, ami minden anya számára brutálisan nehéz, főleg ha még elveszted azt, aki eddig összetartott, a mentsvárad. Borzalmas érzés, én már csak tudom.
Két oldala van az éremnek, van az erős, bátor, de mégis törékeny Liz, és a megtépázott, akinek szüksége lenne egy anyára, akivel beszélhet, valakire...bárkire, aki kiszedi abból a mély állapotból, amit van.
Előbb utóbb ez a személy Tristan lesz, akit elsőként csak volt szerelme Steven árnyékában tart, és teljesen bolondulásig képes elereszteni magába azt a fekete ködöt, amit Trist is megelégel idővel.
Az ő szerelmük elég hamar bontakozik ki, legalább is számomra durván így tűnt.
Mármint rendben, nem haladok ennyire előre. Beszéljünk Tristan Coleról.
A drága favágó külsejű, borzalmasan bezárkózott Tristanról.
Mindenki dilisnek tartja, pedig senki sem ismeri igazán. Mindenkit elvesztett, aki számára az életet és a boldogságot jelentette, egyedül talán Zeuszt a kutyáját nem.
Ő az aki miatt, talán kitartott, aki...erőt adott neki a mindennapokhoz.
Teljesen belepte őt a sötétség, a magány és az a gyász, amiből képtelen egyedül kiszabadulni.
Egy vicces kis "beleset" következtében találkoznak ők ketten, a megtépázott lelkű kis pár, akik aztán másban keresik a elvesztett "társukat".
Ez persze elég hamar fordul, főképp Tristannál, aki aztán teljesen beleszeret Lizbe és a lányába egyaránt.
Elsőként csak füvet nyír, aztán Emma lelkét próbálja ápolni a tollakkal. Utána következik Liz is.
Persze ez egy csodálatos folyamat, amíg eljutnak egyik pontról a másikba.
További szereplők is vannak, akiket igencsak meg lehet kedvelni. Ott van például Emma, aki végig képes önmaga maradni, a maga kis mufurc kislány énjével, a zombiapokalipszist remélve.
Faye is a kedvenc szereplőm lett, ő Elizabeth legjobb barátnője, akiknek ominózus egyéjszakás noteszeiből sosem elég. Egy valódi pasifaló különc lány ő, aki Matty kávézójában dolgozik. Persze a dolgok hamar megmutatják neki is, hogy az élet nem mindig két kézzel adja a jót.
Nagyon szerettem még Steven szüleit, akik mindvégig kedvesen és szeretetteljesen bántak Lizzel és Emmával. Ők a bajban is ott voltak.
Hannah, egy olyan szereplő, akivel egy veszteség tette azt amit, végül talán ő is képes olyan útra térni, ami számára az ideális.
És....Tanner...na igen, nekem már az elejétől fogva fura volt, ahogyan bánt Lizzel és Emmával.
Amennyire tenyérbemászóan kedves volt, hát nem csodálom, hogy olyan befejezést kapott amit.
Ilyenkor háromszor is átgondolom, hogy melyik barátomba bízhatok meg. Tanner egy durva példája a zaklatóknak.
De, hogy mit is ad még ez a könyv?
Rengeteg élményt, gondolatot, érzelmet.
Úgy érzed, hogy mindenképp el kell mondd minden embernek, aki fontos számodra, hogy mennyire szereted. Félsz, hogy el ne veszítsd őket idő előtt.
Legalábbis nálam teljesen ilyen helyzet volt.
Pozitív-Negatív?
Akad, persze.
Nekem kicsit kiszámítható volt a vége, és persze az a nagy csavar nem kellett már volna oda.
Utáltam viszont, hogy a szereplők változtak.
Tristan teljesen kifordult önmagából, mert persze rá lehet fogni, hogy "jajj,a szerelem tette vele", ami nem igaz. De egy rögtönzött hazugságnak pont ideális a dolog.
Egyszerűen csak a vége felé már nem azaz erős Tristan volt, hanem egy nyálas, érzelmes valami. Ami csodás, tekintve, hogy végre kiszabadult a sötétségből.
Elizabeth is számomra rengeteget változott, ami nagyon zavart. Lévén, hogy teljesen más volt még a könyv eleje-közepe felé.
A borító egyszerűen gyönyörű, nekem jó ránézni (főleg, mert Trist...hát igen.), mindennel meg vagyok elégedve, csak ne lenne ekkora szereplőkifordítás és az a könyv vége...meg ezek a szálak, amiket egyszer csak elun az ember.
Drága Brittainy C. Cherry,
Kérve kérlek, hogy írj, amennyit csak tudsz.
Gyönyörűen fogalmazol, tökéletesen írsz. A történeteid mélyen száz és száz ember lelkébe hatol,könnycsordulásig.
Úgyhogy, csak így tovább. Minden új könyvedet olvasni fogom.
xoxo,
Ashley
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése