J. A. Redmerski: A soha határa

" - Nem azt mondtam, hogy úgy érzem ismét élek, Andrew.  Miattad érzem most először egyáltalán azt, hogy élek."

Kiadó: Ulpius
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 380
Fülszöveg:

Camryn Bennett még csak húszéves, de azt hiszi, pontosan tudja, milyen lesz majd az élete. Ám egy vad éjszaka után az észak-karolinai Raleigh legmenőbb belvárosi klubjában ismerősei és önmaga elképedésére úgy dönt, otthagyja megszokott életét, és elindul a vakvilágba. Egy szál táskával és a mobiltelefonjával felszáll egy távolsági buszra, hogy megtalálja önmagát – és helyette rálel Andrew Parrish-re.
A szexi és izgató Andrew úgy éli az életét, mintha nem lenne holnap. Olyan dolgokra veszi rá Camrynt, amilyenekre a lány sosem hitte magát képesnek, és megmutatja neki, hogyan adja meg magát a legmélyebb, legtiltottabb vágyainak. Hamarosan ő lesz Camryn merész új életének központja – olyan szerelmet, vágyat és érzelmeket kelt, amilyeneket a lány korábban elképzelni sem tudott. De Andrew nem árul el mindent Camrynnak. Ez a titok vajon örökre összehozza őket – vagy mindkettőjüket elpusztítja?

A napokban hozott fel egy idézet emlékként a face, és egyszerűen megjött a kedvem az újraolvasáshoz.
Jól esett a lelkemnek.

Camryn-nak egy idő után betelik az a bizonyos pohár. Nem akar egy előre elrendezett életet.
Úgyhogy fogja magát és hirtelen elhatározásból felül egy távolsági buszra, mondván, hogy akkor irány a világ.
Nem is sejti, mennyire megváltozik az élete.

Bevallom nem igazán emlékeztem arra, hogy mégis mi történt a könyvben.
Annyi rémlett, hogy sokat utaznak benne, más nem igazán.
És utazni tényleg sokat utaznak. Meg zenét hallgatnak.
Meg lebontják a falakat.
Komolyan, olyan volt ez a könyv, mint egy...fenéken billentés.
Hogy hahó, feszegesd a határaidat.
Élj egy kicsit őrült életet.
Mondd ki, amit érzel.

Sajnos sokkal lassabban haladtam vele, mint szerettem volna. Majdnem 500 oldal, és hiába élveztem olvasni, bizony nem volt mindig időm. Emiatt nem a könyvet, csak az időbeosztásom lehet okolni.
De elérte azt, amit kevés regény.
Jobban élveztem, mint amikor először olvastam. Igen, láttam hibákat, és kicsit túl cukormázas volt, mégse tudtam nem szeretni.

Furcsa módon a két főszereplővel se volt problémám. Nem tökéletesek, és néha azért kiakasztottak, de összességében bírtam őket.
Camryn a nyakába veszi a világot, viszont tele van félelemmel és gátakkal, kicsit még mindig fogva tartja a múlt.
Úgyhogy jön az életébe Andrew, aki kinyit a lány számára egy ajtót, be is vezeti rajta, és megmutatja, mi vár(hat)ja a másik oldalon.
Imádtam az egész utat, amit átéltek. A feküdjünk az esőben-től kezdve, a közös éneklésen keresztül egészen a legnehezebb időkig.
Mindig ott voltak a másiknak.

És nem bírtam ki könnyek nélkül az utolsó előtti fejezetet. Az durván betalált, bár mostanában érzékenyebb is vagyok.
Kellett pár perc mire az utolsó oldalakat el tudtam olvasni.

Igen, kellett ez a könyv nekem most.
Minden gondolatával, minden boldog és szomorú pillanatával együtt.
Annak ellenére is, hogy bizony én nem hiszek a két hét után örökkében, jó volt olvasni ezt. Simogatta a lelkem romantikus részét.
Arról nem beszélve, hogy kedvem támadt egy hátizsákkal (és vele...) bejárni a világot.