On Sai: Lucy (Szivárgó sötétség 2.) { + Interjú}

"A tegnap elmúlt, minek foglalkozni vele, a holnap csak jön, ráér akkor aggódni rajta, ha itt lesz."
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2015
Oldalszám: 398
Fülszöveg:

A ​kalózkirály megindult a végeken. Senki sem tudja, a mentálok mit tesznek, védik az emberiséget, vagy a sorsukra hagyják őket.
Don rájön, hogy az események láncolata mögött a Gonosz áll, és a Navran bolygón élők kiirtását akarja. Mi a bölcsesség útja, beavatkozhat-e az emberiség sorsába egy mentál erőszakkal? És mit forral Lucy az árnyas, tóparti fák alatt?
Lucyt felkavarja Don jelenléte, és felbosszantja Chester politikai ügyeskedése. Rendet akar a világegyetemben, és úgy avatkozik be a harcba, amire senki sem számít. Ám a segítségnek ára van, és Lucy megfizet érte. Vajon elhiszi neki valaki, hogy helyes döntéseket hoz?
Scar még Artúr szerelmi vallomásán dühöng, miközben a katonai központban elkezdi az ügynökképzést. Megpróbál beilleszkedni, de rögtön gyanússá válik. Főleg, hogy megérkezik Don, és egy akció után a feje tetejére áll a titkosszolgálat.
Mindeközben Artúr az események sűrűjében próbáll helyt állni, az életét kockáztatja, hogy véghezvigye az astori szerelőkkel a lehetetlent. Ráadásul találkozik Scarral. Vajon el tudja mondani, mit érez? Isten vagy a Sátán kísértése az a különös éjjel?
És mit tesz mindeközben Chester?
Lehet-e a jó ügyért rosszat tenni? Feláldozhatók-e mások magasabb célokért?
Mi a szerelem? Felszabadító erő, pusztító sötétség, vagy egy váll, ahol békére találsz?

A Scar után úgy éreztem, hogy nekem nagyon kell a folytatás, de a könyvtárban nem volt meg. Szóval majdnem másfél évig ácsingóztam a folytatásért, aztán mikor véletlenül felfedeztem, hogy beszerezték, szaladtam érte.
Bármennyire vártam, nagyon sokáig jobbnak éreztem az első részt.

A regény ugrik valamennyit, hőseink járják a saját útjaikat, ki-ki a maga feladatát teljesíti.
Scar elkezdi a képzését mint ügynök, de ha a dolgok ilyen egyszerűek lennének a lány életében, akkor nem is Scar-ról lenne szó.
Eközben Artúr folyamatosan a történéseket, az ördögűzésen kattog, az utána történt eseményeken. Ám a szerelőhajón az élet nem habos-torta, és túl sok ideje nincs gondolkodni.
A mentáltársadalomnál is gyűlnek a feszültségek. Don bekerül ugyan a Belső Tanácsba, de annyira más szemlélet vall ő és a többi mentál, hogy egy idő után robban a bomba a nézetkülönbségek miatt.
Lucy pedig nem képes megítélni, hogy mi a helyes és a helytelen, úgyhogy egy idő után nem képes mást tenni, sodródik az árral, ahelyett, hogy a logikára támaszkodna.

Mint a bejegyzés elején írtam, én teljesen meglepődtem, ugyanis volt egy olyan érzésem, hogy ez annyira más On Sai, mint amit én megszoktam.
Bár tény, hogy a Calderon sorozat közelebb áll a szívemhez, de a kettőt nem szoktam hasonlítgatni. Olyan, mintha a kutyát hasonlítgatnám a macskával.
Nem tudom, hogy az influenza-e a mumus, vagy ez valóban összetettebb lett az elődjénél, de volt olyan helyzet, amikor elvesztettem a fonalat, és egyszerűen megfordult a fejemben, hogy „ez most, hogy a koenyálban van?” de aztán valahogy mindig visszataláltam a történethez.
On Sai élvezetesen és gördülékeny képes írni, még egy ennyire összetett témát is, mint a vallás vagy a választások.
Hiszen ha már csak az egyiket érinti az ember, egy idő után az is száraz lesz, kissé szájbarágós. Na, itt nem éreztem ilyesmit. Ügyesen el voltak találva az arányok, nem vált unalmassá a regény, ami a kereszténységet, a hitet érintve kész bravúr volt.

Maga a téma már érdemelt egy hatalmas piros pontot, de a karakterekre se panaszkodtam.
Itt főleg a mentálok kerültek előtérbe, az ő társadalmuk és hierarchiájuk, így inkább velük kezdeném a jellemzést is.
Dont már az első kötetben megszerettem, olyan volt, mint valami kedves nagybácsi, aki mindig segíti a nála gyengébbeket, még ha közben elemezgeti is őket.  Így a második kötetben ez fokozódott, még jobban megismertük. Őt, a vágyait, azt, hogy mennyire fontos számára az élet, akármilyen parányi is, és bizony a Lucy-vel való érzéseiről is lehull a lepel.
Na igen. Lucy. Én úgy voltam vele, hogy ezt a karaktert képtelen leszek megkedvelni. Egyszerűen semmi nem mutatott arra korábban, hogy én bármilyen pozítivumot is fogok benne találni. A drága írónő ezt megcáfolta, és rámutatott arra, hogy mindenkiben ott van a jó, még ha abban önmaga nem is hisz. Lehet, hogy igazából mind jónak születtünk, csak ahogy telnek az évek, évtizedek, úgy csökkentette bennünk az élet ezt a jóságot?
Scar most kissé háttérbe húzódott, legalább is én így éreztem. Igyekezett beilleszkedni a közösségbe, de egyszerűen tudtam, hogy ez minimum lehetetlen. Ő, aki eddig mindig kilógott egy kicsit, nem lesz hirtelen átlagos. Ezt éreztem már a legelején, és hamar beigazolódott a sejtésem. Scar különleges, nem is ő lett volna, ha csak simán belesimul a többiek sémájába.
Artúr…na, igen, Artúr. Megkomolyodott, felelősségteljesebb lett. Újra vezetővé vált, mint annak idején az Astoron, és ez nagyon jól állt neki.
Szerettem azt a higgadt magabiztosságát, ami jellemezte még a legrázósabb helyzetben is. Ő az a karakter, akivel a személyiségével veszi le az olvasót a lábáról.


Igazából, olyan mélységű filozófia kérdéseket vet fel újból az írónő, amiken én magam is gondolkodtam már, azt hiszem, ha egyszer nekiállnék kivesézni, még a négyszáz oldal is kevés lenne.
Nem viccből kapott Arany pöttyöt. Ezt a könyvet értelmezni kell, megnézni több nézőpontból, átbeszélni néhány további On Sai olvasóval.
Nem való mindenkinek, nem is ajánlom bárkinek. Elég nyitottnak és befogadónak kell lenni hozzá, az sem árt, ha van időd olvasni.
Nem lehet, nem is szabad átszaladni rajta. Meg kell rágni ezt a könyvet, aztán minimum másfél napig hagyni az agynak, hogy megeméssze.
Olyan szívesen leülnék a karakterekkel egy kerekasztal beszélgetést folytatni. De mivel ez nem lehetséges, csak abban reménykedem, hogy nem kell másfél évet várnom a következő részre.

Bejegyzés EXTRA
- Interjú On sai-jal -Hikari: Általánosságban szerették a Szivárvány sötétség nyitókötetét az olvasóid?
On Sai: A megjelenés előtt nagyon aggódtam, hogy fogadják, hiszen ez kicsit összetettebb téma, mint a Calderon, de nagyon jól fogadták. Ha a fogyásokat nézzük, ugyanannyian veszik ezt a sorozatot is, csak csendesebb az olvasóréteg.

H.: Nem volt benned félsz, hogy beleesel a „második-kötet-szindróma” csapdájába?
O. S.: Ez inkább a romantikus regényekre jellemző. Nálam a hősöknek más életterve is van a szerelem mellett. Olyan célokért küzdenek, melyek kihatnak az emberiségre. Persze, mellette szeretnének boldogok lenni, ami hol megy, hol nem.

H.: A Scarnál a Lucy láthatóan vékonyabb. Így tervezted, vagy így alakult?
O. S.: Ennyit kívánt meg a történet. Lehetett volna plusz részeket betenni, de jobbat tesz minden történetnek, ha nem húzzuk, mint a rétestésztát. De a sorozatterv másképp alakult. A sztorit az ötödik főszereplő meséli el az ügynököknek, és úgy terveztem, hogy ő 3 kötet mesél el: Scar, Artúr Don. A Lucyt nem, mert az túl személyes lenne neki. Ezt utólag spin-off kötetnek akartam. De végül beemeltük a sorozatba, és időrendi sorrendbe jönnek ki a könyvek.

H.: Csak én éreztem úgy, vagy tényleg összetettebb a regény cselekményszála, mint az elsőnél?
O. S.: Igen, a Lucy nagyon bonyolult kötet. A Scar történeti íve egyszerű: valami nincs rendben a Galaktikában, és egy zseni császár elküldi a főhősöket, hogy nézzék meg. Ez nincs kimondva a könyvben, de a háttérben Isten is lép a hatalmas sakktáblán, és segíti a hősöket. A Lucy könyvben a szereplők az ellenséget keresik, próbálják megakadályozni a háborút, de túl későn veszik észre, hogy a most Gonosz lép, és minden dolgot szétcsúsztat. Két szereplő jó döntést hoz a végén, és bár keményen megfizetik az árát, ebből lesz a harmadik kötetben a felemelkedés.

H.: Ha választhatnál, mentál lennél, astori, vagy Scar mellett ügynök?
O. S.: Én a finom teámat, és a szép íróasztalomat választanám. Tuti minden világomban ágyútöltelék lennék, és névtelenül meghalnék egy mellékes jelenetben.

H.: Még az első kötetben a szabad akarat, itt inkább a jó és a rossz egysége jelent meg. Szerinted létezik a két entitás?
O. S.: Szerintem ez olyan kérdés, amire mindenki megadja majd a saját válaszát, ha máskor nem, a halál előtti pillanatokban. Ami engem illet, először ateista voltam, majd materialista, aztán feltettem a kényelmetlen kérdéseket… Ha így nézzük, ez egy önéletrajzi regény, hiszen mindegyik szereplő az egyes életkorszakaim kérdéseit képviseli.

H.: Valami felsőbb erő irányítja a tetteinket, mi pedig csak „bábuk” vagyunk?
O. S.: Az egész történet a szabad akarat erejéről szól. Azt gondolom, ennél erősebb dolog kevesebb van.

H.: Muszáj megkérdeznem: készül a folytatás? Elárulhatsz már róla valamit?
O. S.: Igen, készül, és nagyon izgalmas lesz, akad benne pár csavar. Annyit elárulhatok, hogy Késes is belekerül a történetbe. Őt amúgy már az első kötetben is említettem, csak más néven. Most kiderül, hogy kicsoda. A háború tombol, a kalózkirály sorra foglalja el a bolygókat, de a szenvedély is magasabb hőfokra kapcsol, és most már szexuális kapcsolatot is látunk. A szereplők között meglepő, új szövetségek alakulnak ki. A kötet vége pedig, hát, azt hiszem, emlékezetes lesz.