Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 392
Fülszöveg:
Nora tudhatta volna, hogy az élete messze nem tökéletes. Bár a barátja, Folt egyben a szó szoros értelmében vett őrangyala is (aki a rangja ellenére minden, csak nem angyali), a dolgai mégsem állnak jól. Először is ott a nyári iskola, és mint egy rémálomban, régi ellensége, Marcie Millar lesz a laborpartnere. Aztán meg Folt is mintha minden ok nélkül egyre távolabb kerülne tőle. Mindennek a tetejébe Norát lidércálmaiban és különös látomásaiban újra és újra kísérti apja meggyilkolása.
Ahogy Nora elveti józan esze tanácsait, és egyre mélyebbre ás apja halálának rejtélyében, felmerül benne a kérdés, hogy Nephil vérvonalának is köze van-e a dologhoz – azonban ez csak még sötétebb árnyékot vet a kapcsolatára (vagy inkább annak hiányára) Folttal. Vajon Folt többet tud, mint amit elárul? Miért tűnik mindig úgy, hogy meg szeretné akadályozni Norát a válaszok kiderítésében? És ha Folt valóban az őrangyala, miért van Nora élete mindig veszélyben?
Az értékelés az első rész ismerete nélkül SPOILERES!
Valahogy az első rész után alap volt, hogy a folytatást se hagyom porosodni a polcomon.
Zenedarabokban a regény címe erősödést, fokozást jelent. Kiváncsi voltam, ez ott van-e a történetben is.
A történet nem sokkal ott folytatódik, mint ahol az első kötet abbamaradt.
Nora és Folt boldogan élvezik egymás társaságát...de - és nem, nem vagyok pesszimista - egy boldogság se tart örökké.
Ez párosunknál is hamar bebizonyosodik. Nora körül feltűnik egy régi ismerős, Folt az ősellenséggel paktál le.
Bomba a paradicsomban.
Ráadásul valaki Norát akarja, és nem biztos, hogy élve...
Igen, ez így nagyon érdekesnek és jónak tűnik.
Egy apró baki van.
A főhősnő hazavágja az egészet a felesleges hisztijével már az elején.
Vagyis nem is hiszti az, hanem féltékenységi agybaj.
De hogy minek? Oka valamennyire megértem, egy idő után mégis ostabaságnak meg gyerekességnek éreztem.
Ráadásul direkt az ellenkőzéjét csinálta, mint amit mondtak neki.
A történetet számomra az utolsó körülbelül 50 oldal mentette meg. Ott annyi izgalom lett, ami szerintem az egész könyv alatt nem.
Ráadasnak olyan véget kaptunk, hogy azonnal akarom a folytatást.
A szereplőink? Nos, akkor sorban.
Norát továbbra se akarom megtépni, de örültem volna, ha marad egy kis józan esze a nagy féltékenység kellős közepén és mondjuk meghallgatja a másik felet, ahelyett, hogy csak a saját igazát hajszolja.
Folt sajna nem szerepelt túl sokat, de amikor mégis, akkor az mindig fangirl mód ON helyzet volt. Gyanítom, hogy ez az állapot a maradék két kötetben még gyakrabban elő fog jönni.
Mellékszereplőnek ugye ott volt Vee, aki továbbra is erős támasz főhősnőnk mellett. Akkor is, amikor minden megőrül. De tényleg minden. Egyre jobban bírom a csajt.
Új zereplőként kaptunk meg Scottot, aki menekül a múltja elől, úgyhogy szépen feltűnik Nora jelenében. Ám mintha valami nem teljesen lenne rendben nála, vagy azzal, ami körülötte zajlik.
Rixon már feltűnt az előző kötetben mint Folt barátja, ám most jobban kap a reflektorfényt. És talán többet tud, mint amennyit elárul...
Megkaptam a crescendomat, amit szerettem volna.
Kicsit sok felesleges hiszti, kicsit sok felesleges plusz kör volt ugyan benne, de már csak azért is tovább olvastam, hogy túllegyek ezeken a negatívumokon.
A vége kárpótolt sok mindenért, - főleg a gyűrűs jelenet - és azt hiszem, sürgősen olvasom a folytatást, mert így nem lehet vége egy regénynek.
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése