Jay Kristoff: Testvérgyilkos (A Lótusz háborúja 2.)

„A magad ura vagy. A döntéseidet is te magad hozod.”

Kiadó: Könyvmolyképző:
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 574
Fülszöveg:
Gyengeségben ​az erő?
ÖSSZEZÚZOTT BIRODALOM
Az őrült Yoritomo sógunt megölte Yukiko, a Vihartáncos, Shimát pedig polgárháború fenyegeti. A Lótusz Céh új sógunt akar a trónra ültetni, akinek minden vágya, hogy holtan lássa Yukikót.
SÖTÉT ÖRÖKSÉG
Yukiko és Buruu a Kagé lázadók hősei. A lány azonban lassan elveszíti az uralmat a képessége fölött, és elvakítja az apja halála miatt érzett gyűlölete. Az egyetlen szövetségese Kin, a lázadó céhtag, akinek megvannak a maga titkai.
VIHAR KÉSZÜL…
Kagé orgyilkosok készülnek leszámolni a dinasztiával. És a tomboló tenger messzeségében, a fekete üvegszigeteken Yukiko és Buruu brutális ellenféllel találja magát szemközt, amit nem lehet katanával és karommal megállítani.
„Rókák leánya vagyok. Sógungyilkos. Birodalmak legyőzője. Shima leghatalmasabb szélvihara várja, hogy a szolgálatomba szólítsam, és az eljövetele alapjaiban rázza meg a szigetet, mint a Mennydörgésisten dobjai. Vihartáncos vagyok. És te most engedelmeskedsz nekem.”
Nézz szembe te is a véráztatta múlt kísérteteivel!

Ahogy befejeztem a Lótusz háborúját, konkrétan kapartam a falat, hogy olvashassam a folytatást. Sajnos könyvtárban még csak az első része van meg, én meg eléggé „ha azonnal kézbe vehetem, az is késő.” állapotban voltam. Úgyhogy próba szerencse, írtam a Könyvmolyképző kiadónak, hátha… boldogságomra kaptam egy példányt, amit ezúton is nagyon szépen köszönök a kiadónak!

A történet ott folytatódik ahol abbamaradt az előző: Yukiko és Buuru megszökik a Palotából, és visszatérnek a Kagé területére
A palota megbolygatott méhkasként tombol, a kérdés már csak annyi, mikor robban a bomba, aminek meggyújtották a kanócát.

Nagyon sokáig vártam, hogy az első kötetet elolvassam, de végiggondolva jobb így: én legalább nem vártam éveket a két rész között.
Még izzott bennem az első kötet okozta tettvágy, amikor elkezdtem a folytatást.

A Testvérgyilkos pont olyan gyorsan szippantott be, ahogy a Vihartáncos. Hiába, Jay Kristoff akkora tehetség, aki még engem is megvett kilóra, pedig se steampunk se fantasy műfajú regényeket nem olvasok gyakran.

Kapunk egy több szálon futó történethalmazt, aminek az eredménye egy kisebb fél tégla méretű regény, de egyáltalán nem bánom. Egyrészt ott volt a lány és vihartigrisének utazása mint egy szál, ami nagyon szerettem. Jó volt visszazökkenni Yukiko és Buruu ismerős élcelődésébe. Buruu-ról végre kiderülnek múltbeli információk, de inkább csak a felszíne lett megkapargatva annak, hogy mi lehetett régen…
Másrészt ott volt a Kagé szála, a palotai intrikák mindent átszövő pókhálója. Nem lehetett tudni, hogy ki barát, ki ellenség. Hogy mégis kiben lehet bízni. Így inkább nem bíztál senkiben, és kétszer is a hátad mögé néztél.

Általában tartok attól, hogy a folytatás gyengébb lesz, mint a sorozatnyitó, de egyre több regény
bizonyítja az ellenkezőjét: köztük a Testvérgyilkos is.Kellett nekem már ez az ismerős, mégis új történet, hogy elrepülhessek messzi tájakra, távol a kérdésektől, a bizonytalan jövőtől. 

Megértem, miért került erre a kötetre +16-os karika. Ennyi kifröccsenő vért, kifordúló belet, törött csontot szerintem nem olvastam még egyetlen VP regényben sem. De jó volt ez így, hitelessé és hihetővé tette a könyvet. Nincs gyökeres változ(tat)ás vér és verejték nélkül.

Yukiko hatalmas karakterfejlődésen ment keresztül,  villámsebesen repült emiatt a "A hősnők, akiket kedvelek" listámra. Bár eléggé megindult a harag és a düh áltak kikövezett úton lefelé és nem voltam biztos abban, hogy képes lesz időben megállni.
Buruu valóban bajtárssá, szinte testvérré vált, mégis elsősorban egy misztikus vadállat és erre súlyos áron jön rá az olvasó.

Daichi-ról nekem továbbra is egy határozott elképzelésekkel rendelkező, mégis jóságos idősödő férfi jutott eszembe, nagyon szerettem a karakterét.
Ezúttal Kin vagy Michi is több szerepet kapott, aminek örültem, mert az első részben nem igazán lehetett megismerni őket, vagy megérteni a motivációjukat.
Uj fontos mellékszereplőt is megismerhetünk Hana személyében, aki többet tud, mint amit elárul.
A karakterek sokszínűsége változatlan és mindenkiben van valami kedvelhető.

Az utolsó nyolcvan oldalt egyszerre olvastam el, tudtam, hogy addig nem fogok tudni elaludni. Most ott van bennem az üresség érzése. Ezúttal több száz rajongóhoz hasonlóan nekem is marad a várakozás, és a reménykedés, hogy ez nem hosszú  éveket jelent.
A legnagyobb vihar is egyetlen esőcseppel, a legnagyobb lázadás is egyetlen felemelt hanggal kezdődik.
Ami jó, az jó.
Alig várom a befejezést.

*Hikari