Catherine Ryan Hyde: Számíthatsz rám!

„Azoknak az embereknek a legnagyobb a szívük, akiknek a legkevesebb jut.”

Kiadó: Pioneer Books
Kiadás éve: 2011
Oldalszám: 360
Fülszöveg:
Grace
A mindössze tízéves kislány már nagyon sok mindent megtanult a világról. Tudja, hogy az anyukája szereti őt, de a drogokat is. Ám egész jól megbirkózik a helyzettel, amíg a gyermekvédelmi hivataltól fel nem tűnik egy nő. Utána már csak egyetlen reménye marad…
Billy
Az egykori ígéretes táncos már évek óta nem hagyta el az otthonát. Valósággal retteg az emberektől, visszahúzódva, szavak nélkül éli az életét a négy fal között. Egészen addig, amíg egy napon az alatta lévő lakásban lakó Grace be nem toppan az életébe. Hangosan és visszafordíthatatlanul…
A terv
Az ötlet Grace fejében születik meg. Egyetlen módja van ugyanis annak, hogy az anyukája ismét tiszta legyen és az is maradjon, ha elveszik tőle azt, amihez a legjobban ragaszkodik. Ám hogy ez megvalósuljon, a ház minden lakóját be kell vonni a tervbe. De ez egyáltalán nem egyszerű, mivel valamennyien magányosak, akik a saját életükkel is nehezen néznek szembe. Grace-nek azonban lehetetlen ellenállni… Egy történet, amely elgondolkoztat. Egy regény, amely boldoggá tesz.

A szociálpedagógia tanárom elejtett egy olyan mondatot teljesen véletlenül, hogy ő szereti az irodalmat, és bizony vannak olyan regények, amelyek szociálpedagógiai szempontból érdekesek, érdemes lehet őket elolvasni. Így találtam rá erre a regényre.

Egy társasházi közösség életébe csöppenünk bele a történet elején, ahol nincs éppen jelen az összetartás, inkább csak egy légtérben élnek, de egyáltalán nem egymás mellett. Aztán Grace megjelenése mindent megváltoztat: ajtókat nyit ki, falakat dönt le átvitt és valódi értelemben is. A lakók félreteszik önös érdekeiket és összefognak a kislány miatt. De mi van akkor, ha a megoldásra váró feladat nehezebb, a terv pedig több hibalehetőséget is rejt magában? Képesek lesznek célt érni?

Igazából főleg a könyvön lévő ”szociális munka” címke miatt kezdtem el olvasni. Nos, ilyen szempontból nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet, ugyanis a gyermekvédelmi rendszerbe nem látunk bele. Max annyiban, hogy a szociális munkás néha-néha visszatér, de ez a szál nem nagyon kap fókuszt.

Magam is társasházban lakom, így ismerem a közeget, meg az érzést, hogy valamiért minimum a mellettem/alattam/szemben lakót ismerem és viszont. Esetleg néha még szóba is elegyedünk a köszönésen kívül, én megkérdezem, hogy vannak a gyerekei, ő meg rákérdez, hogy haladok a sulival, szóval ugyan nem mélységekig, de tisztában vagyunk a másik pillanatnyi életével.
Ebben a történetben erről szó sincs.
Az elején mindenkinek a sajátja a legnagyobb probléma, egyszerűen nem tudnak (vagy nem akarnak?) túllátni ezen.
Aztán ahogy Grace becsöppen az életükbe és a szerves részévé válik a mindennapjaiknak, úgy nyitnak nem csupán a kislány, hanem egymás felé is. Van, aki a tánctudását osztja meg a kislánnyal, egy másik szomszéd spanyolul tanítja az iskolába menet, megint más csodás új frizurával, vagy ruhával teszi boldogabbá Gracet. Tulajdonképpen, még ha nem is vallják be, de az egész lakóközösség szépen lassan egy nagy családdá kovácsolódik össze.

És ha már összekovácsolódás, és tagok: Grace valahol a gyermeki ártatlanság és a felnőtt komolyság határmezsgyéjén egyensúlyozott több-kevesebb sikerrel. Sokszor voltak nagyon jó, felnőttes megállapításai, ugyanakkor mégis csak egy gyermek, aki még korlátlan örömmel tud örülni egy macskának, a táncnak, vagy a sajtos-pepperónis pizzának.
Billy évek óta nem hagyja el a lakását, de még annyira sem, hogy kimenjen a postájáért. Igazi remete, aki az ajtó résén át titokban figyeli a szomszédokat. Egészen addig, amíg nem találkozik Grace-szel, akit elvarázsol ez a különös férfi meg az ő tudása, így lassan szinte minden szabad percét nála tölti, fokozatosan megmutatva neki, hogy a világ nem is olyan ijesztő.
Rayleent, nem igazán tud mit kezdeni az olyan férfiakkal, akik barátságnál többre vágynak, miközben egy rettentő kedves, és nyitott személyiség.
Felipe kirekesztve érzi magát mexikói származása miatt, pedig eszméletlen jó a stílusa és a humora, sokkal nyitottabb személyiség, mint elsőre gondolnánk. Nekem ő lett az egyik kedvenc szereplőm.
Ott van még Mrs. Hinman, egy idős hölgy, aki elég kevés szerepet kap, ő valahogy kiesik a körből, de Grace ennek ellenére hatással van az életére.
Sokszínű szereplőgárda, akik Grace mellett állnak még a legnehezebb időszakban is.

A történetet csupán Grace illetve Billy szemszögéből olvashatjuk, véleményem szerint még jobb lett volna a könyv, ha a többi fő(bb) karakter nézőpontjából is olvashattuk volna a történéseket, de ez csak személyes vélemény.

Nem ez volt életem legizgalmasabb regénye, de nincs is ezzel baj. Szerettem olvasni a karakterfejlődésekről, a történet alakulásáról, mire befejeztem egy kicsit mindenkit a szívembe zártam.
Talán nekünk is érdemes lenne kicsit kedvesebbnek lenni a szomszéddal, akivel már évek óta együtt lakunk, és megkérdezni, minden rendben van-e, megpróbálni őt jobban megismerni. A jó szó nem kerül semmibe, az egymásra figyelés, az egymás felé fordulás, az tiszta szeretet pedig hatalmas erővel bír.

*Hikari