Margaret Atwood: Boszorkánymagzat

„De senki sem csak annak a summázata, amit mások mondanak róla. Mindenkinek vannak egyéb rétegei is.”

Kiadó: Kossuth
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 320
Fülszöveg:
A mű főhőse Felix, egy színházi fesztivál nagynevű művészeti igazgatója, akit riválisa kifúr az állásából. Felix tizenkét éven át remeteként él egy kunyhóban. Vadul lobog benne a bosszúvágy, de hőn áhított vágya A Vihar színpadra állítása is: ezzel akarja új életre kelteni Mirandát, korán elveszített kislányát. Színházi kurzust vezet egy börtönben, és amikor a véletlen útjába sodorja ellenségeit, felvillan a lehetőség, hogy egy csapásra két tervét is megvalósítsa: megrendezheti a darabot, és elégtételt vehet nagyhatalmú ellenségein is.

Van olyan, amikor csak hagyom, hogy megfogjon egy gyönyörű borító meg egy érdekes cím. Mint most. Nem olvastam se tartalmat, se véleményeket, csak hagytam, hogy megszólítson a kinézet. Igen, képről. Mostanság bejönnek az ilyen megérzések.
Köszönöm a Kossuth kiadónak a recenziós példányt.

Felix egy jól menő színház igazgatója, azonban amikor kirúgják, annyira magába roskad, hogy tizenkét évnyi remeteélet választ. Vagyis félig meddig, mert közben egy börtön elítéltjeinek tanít Shakespeare drámákat.
Lehetőséget kap, hogy színpadra vigye élete főművét, A vihart, azt azonban még ő se tudja mi erősebb benne: a bosszúvágy vagy a jóság?

Igazából semmit nem olvastam még Atwoodtól, A szolgálólány mesejéről csupán hallottam, de se a könyvhöz, se a filmváltozathoz nem jött meg a kedvem soha.
Aztán rátaláltam a Boszorkánymagzatra, és úgy gondoltam, ez még akár jó is lehet. Érdekelni kezdett a történet, főleg azért, mert gimnázium elején volt egy elég hosszú Shakespeare időszakom, szívesen olvasgattam a drámáit, szimpla szórakozásból. A vihar se maradt ki, kb 4-5 éve elolvastam, és arra emlékeztem, hogy tetszett, meg azért haladtam vele, de azt kell mondanom, nem ártott volna felelevenítenem.

Mivel ez elmaradt, az Atwood regény elejével eléggé bajban voltam. Bevallom, az elejét kifejezetten untam, olyan hosszú volt a bevezetés. Vagy nevezzük expozíciónak, szebben hangzik.

A szerző stílusa is szokatlan volt, tág módon bánt az idővel és inkább monológokat írt, mint valódi párbeszédeket, szóval itt mondtam azt, hogy nem lep meg, amiért Margaret Atwood egy megosztó író.
Viszont! Zseniális módon építette be a történetbe A vihart. Komolyan, élveztem minden jelenet, ami ehhez kapcsolódott, innentől vált igazán érdekessé és izgalmassá a könyv számomra.

Félix karakterét szerintem annyiféleképpen láthatjuk és állhatunk hozzá ahányan vagyunk. Valaki biztosan művésznek látja majd, más egy becsavarodott öregnek. Én valahol a kettő közt ingázok, és úgy gondolom, pont a furcsaságai miatt tudta elérni azt, amit.
Anne-Marie egy különleges szereplő és nem csak azért, mert ő az egyedüli olyan (hús-vér) nő a történetben, akinek igazán lett személyisége. Hanem a benne lévő kettőség miatt is: türelmes, de követel. Simulékony, határozott elképzelésekkel. Enged, mégis távolságot tart.
Estelle-ról nem beszélek, számomra ő csak úgy volt a történetben. Elméletben fontos szereplő, gyakorlatilag szerintem nélküle is működött volna a sztori.
Az elítélt színészeket kedveltem, voltak egy páran, nekem mégis 8Kéz és Csili lett a kedvenc. Bár szerintem közülük bárki találhat kedvencet, annyi  különböző karakter van.

Azt hiszem tökéletesen sikerült kiválasztanom életem első Atwood történetét. Most, hogy már aludtam rá egyet, azt kell mondjam, kifejezetten elnyerte a tetszésem.
A stílust szokni kell, a drámára épített cselekmény viszont nagyon jól működött.
Gondolkodás nélkül a kezébe nyomnám mindenkinek, aki első olvasásra nem értette a Vihart, tessék itt van ez a könyv olvasd el, aztán vedd kézbe újra a drámát. Sok mindent tisztáz, viszont sok elgondolkodtató kérdést is felvet, helyez szereplőket más megvilágításba.
Aki szereti a színházban játszódó történeteket, annak is nagy eséllyel tetszeni fog, nem olvas az ember ilyet minden nap.
Vevő lettem még ilyen Shakespeare újra történetekre, melyiket ajánlanátok?

*Hikari