Eszes Rita: Perkák (Illangók 2.) {+Interjú}
„Ne rágódj a múlton, mert
csak elgyengít.”
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 311
Fülszöveg:
Mark és Patrick megjárták Pokolsárt. Vagy mégsem?
Fél év eltelt a kaland óta, és semmilyen bizonyíték nincs az illangók létezésére. Most azonban dühös garabonciások támadnak a fiúkra, és felbukkan Firtos is, aki szerint csak a másik világban lehetnek biztonságban.
Csakhogy amikor megérkeznek, egyáltalán nem azt találják, amire számítottak.
Patrick Tartodot akarja, bármi áron, de ő mintha újra az emberek ellen fordult volna.
Vajon létezhet mindent elsöprő szerelem?
Át lehet hidalni ezeréves ellentéteket és akár világokat is? Mekkora árat kell fizetni azért, ha valaki szembe megy minden szabállyal?
Mark keményen küzdött, hogy elfelejtse a Macskarévben történteket. Most rájön, becsapták, és a feladata még korántsem ért véget… Ha a tét hatalmas, megteheti, hogy közben magára is gondol? Mi lenne a jobb, ha Firtos megmaradna eszményi álomképnek, vagy ha kiderülne, ő is lehet gyarló és esendő?
Kitört a háború és az illangók földjén semmi sem az, aminek látszik.
Döntsd el, mi számít igazán, és harcolj érte!
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 311
Fülszöveg:
Mark és Patrick megjárták Pokolsárt. Vagy mégsem?
Fél év eltelt a kaland óta, és semmilyen bizonyíték nincs az illangók létezésére. Most azonban dühös garabonciások támadnak a fiúkra, és felbukkan Firtos is, aki szerint csak a másik világban lehetnek biztonságban.
Csakhogy amikor megérkeznek, egyáltalán nem azt találják, amire számítottak.
Patrick Tartodot akarja, bármi áron, de ő mintha újra az emberek ellen fordult volna.
Vajon létezhet mindent elsöprő szerelem?
Át lehet hidalni ezeréves ellentéteket és akár világokat is? Mekkora árat kell fizetni azért, ha valaki szembe megy minden szabállyal?
Mark keményen küzdött, hogy elfelejtse a Macskarévben történteket. Most rájön, becsapták, és a feladata még korántsem ért véget… Ha a tét hatalmas, megteheti, hogy közben magára is gondol? Mi lenne a jobb, ha Firtos megmaradna eszményi álomképnek, vagy ha kiderülne, ő is lehet gyarló és esendő?
Kitört a háború és az illangók földjén semmi sem az, aminek látszik.
Döntsd el, mi számít igazán, és harcolj érte!
Nem árultam zsákbamacskát azzal kapcsolatban, hogy bennem bizony kettős érzéseket hagyott az előző rész, de felkeltette annyira az érdeklődésem, hogy folytatni akarjam. Nagyon-nagyon jól tettem, hogy kézbe vettem a Perkákat.
Amikor hőseink azt hiszik, hogy már mindent láttak, mindent bebizonyítottak és végre visszatérhetnek a normális életükhöz, nos, akkor kiderül, hogy mégsem.
Mind Markra, mind Patrickra újabb küldetés vár, és ezúttal nem is kérdés, hogy mindkettőjükre szükség lesz. Sokkal nagyobb veszély fenyegeti őket, mint gondolnák, az ellenség azonban most belülről bomlasztja a rendet.
Igazságot lehet-e tenni valójában? Létezik-e valójában jó és rossz oldal? Vagy teljesen mindegy, melyik oldalon harcolsz?
A történet szerint csupán fél évvel járunk később, a valóságban ez kettő, ennyi idő telt el a két kötet kiadása között. Eszes Rita közben
megírta a Rókatündért, amit nekem és másoknak is nagyon tetszett.
Mark és Patrick történetének pedig rettentő jót tett a több év
tapasztalatszerzés!
Már a kötet negyedénél éreztem, hogy ez bizony sokkal jobb, sokkal
gördülékenyebb,mint a nyitókötet. No,nem mintha a Pokolsárbeli kalandok
izgalomnak híján lettek volna, mégis úgy éreztem olvasás közben, hogy az illangók
birodalmába tett kirándulás valahogy jobban... összeáll. Nem tudom, hogy én
olvastam csupán nagyon jó hangulatban, vagy valóban ennyire másabb volt-e, mint
a nyitókötet, de ez sokkal jobban bevonzott, jobban izgultam a szereplőkért is.
Azt is el tudom képzelni, hogy az első kötetet még maga a szerző
is csupán bevezetésnek szánta, annak érdekében, hogy meg lehessen ismerni a
karaktereket, a helyzetüket, és ebben a kötetben csapott igazán a lovak közé.
Akárhogy is legyen, egyáltalán nem unatkoztam inkább élveztem az
olvasást, jó kikapcsolódás volt.
Főleg, mert úgy vettem észre nem csak a túlírtság csökkent le,
hanem szereplőink is egyre árnyaltabbak lettek.
Amí az első kötetben a különböző lények hierarchiájának megértése
volt, az itt az uralkodó illangók hierarchiája. A tudat, hogy igazán nem
bízhatsz senkiben, mert valahogy mindenki gyanús. Pont mint Patrick és Mark az
olvasó is inkább fenntartásokkal kezeli a tündérek vezetőit, túlságosan gyanús
a kedvesség ugyanúgy, mint a nyílt utálat.
Ha már említettem a fiúkat: talán írtam az első rész
értékelésében, hogy nem igazán tudtam velük zöld ágra vergődni, annyira
hasonlítottak egymásra. Itt ez nem volt jellemző, sőt! Igazán szépen kiépült a
fiúk jelleme is. Mark inkább a megfontolt, a nyugodt, az átgondolt, Patrick
azonban nagy tűzzel ég, mindent azonnal és teljes beleéléssel tesz, és sokkal
nehezebben vár, mint a testvére. Mindkettőjüket megkedveltem, és ugyan az
illangók világában Mark viselkedése a célravezetőbb, az én szívem mégis csak
Patrick felé húz.
Firtos és Tartod karakterét továbbra is nagyon kedveltem, ők is
változtak, bár talán kissé kevésbé látványosan. Firtos harciasabb, keményebb
lett, Tartod sokkal jobban engedte magának, hogy érezzen és mindkettőjüknek jót
tett a változás.
Ez a könyv a legjobb példa arra, hogy minden történet érdemel egy
második esélyt, még akkor is, ha az elődje nem aratott teljes sikert.
Én nagyon élveztem a könyvet, szerintem mindenképp megéri
belekezdeni, sokat javult az első kötethez képest mind a történet, mind a
karakterek.
Aki szereti a nem mindennapi fantasy regényeket, kalandokkal és
némi romantikával megfűszerezve, ne hagyja ki.
Remélem lesz folytatás, nagyon sok potenciál van még ebben a
sorozatban.
***
Bejegyzés EXTRA
- Interjú Eszes Ritával -
Hikari: Ahogy olvastam, sok
olvasódnak voltak vegyes érzései az első résszel kapcsolatban. Hogy kezel(t)ed
a negatív hangvételű véleményt? Visszavet ez az alkotói folyamatban? Ha igen,
mi segít átlendülni a holtponton?
Eszes Rita: Már az
előző interjúban is kitértünk rá, hogy ifjúsági kötethez képest alaposan megpakoltam
mitológiával az első kötetet, talán túlságosan is. Ezzel nem lehet mást
kezdeni, mint belátni és elfogadni, hogy van, akinek ez sok, a regény meg nem
lett egy tipikus, könnyed YA olvasmány. Azért sokan szerették, és szerencsére
először a pozitív vélemények jutottak el hozzám, úgyhogy nem kellett elásnom
magam a föld alá. Mivel ez volt az első megjelent regényem, nem igazán volt
mihez hasonlítanom a sikerét vagy a sikertelenségét, tudomásul vettem, hogy
ennyit tud, kap jót és rosszat is. Az elején fel voltam készülve rá, hogy azzal,
hogy kitettem az emberek elé, elengedtem a kezét és felhatalmaztam másokat,
hogy véleményt mondjanak róla. Akkor álltam ki a nyilvánosság elé íróként,
amikor már úgy éreztem, hogy ezek a vélemények nem fognak összetörni.
Amikor pedig megjelent
a Rókatündér és sikeresebb lett, mint az Illangók, megállapítottam, hogy lám,
azért az is kap negatív kritikát. Sőt, egy csomó világhírű könyv és író szintén
kap negatív kritikát. Szóval én arra törekszem, hogy a lehető legjobbat nyújtsam,
de tudom, hogy mindenkinek nem lehet és nem is akarhatok megfelelni. Éppen
ezért nem stresszelek ezen és nem bújom állandóan az olvasói visszajelzéseket.
És ha egy vélemény
mégis annyira hazavágna, hogy visszavessen az írásban, akkor valószínűleg
ezeket a fenti okosságokat ismételgetném magamnak addig, amíg újra el nem hinném
őket.
H.: Ha esetleg emlékszel: milyen
érzések voltak benned mikor nekiálltál a folytatás írásának?
E. R.: Arra emlékszem,
hogy befejeztem az első kötetet, megnyitottam egy új dokumentumot és elkezdtem
írni a második kötetet, gyakorlatilag váltás nélkül. Ez ugye jó régen volt, még
mielőtt az Illangók egyáltalán elindult az Aranymosáson. Majdnem a feléig írtam
meg, odáig, hogy Tartod és Patrick újra találkoznak. Ott megkönnyebbültem és
nem tudtam, hogyan tovább. Közben jött a pályázat, aztán megjelent az Illangók,
elkezdtem író-kurzusokra járni, és még mindig nem jutottam tovább. Átírtam a Perkák
első felét, mert már máshogy láttam dolgokat, és nagyjából megint ugyanott
tartottam. Valószínűleg jól éreztem magam abban a pillanatban, amikor a négy
főhősből legalább kettőnek végre jutott egy kis rövidke béke. Akkor javasolták
vagy olvastam, hogy tegyem félre picit a kéziratot, írjak valami mást, erre
puff, megírtam a Rókatündért, nyilván egy ideje az is birizgálta már az agyam. A
Rókatündér után már tényleg úgy voltam vele, hogy nem érdekel, ha beledöglök én
és az összes illangó is, akkor is most már befejezem ezt a sztorit. És vettem
egy új lendületet és kiderült, hogy az „írj egy kicsit mást” tanács működött,
mert akkor meg teljesen könnyedén megírtam a könyv második felét. Sőt, nagyon
szeretem azt a részt.
H.: Hőseink nem túl hosszú ideig
pihenhettek. Honnan jött az illangók otthonának ötlete? Ezt is valamelyik mondában
olvastad, vagy teljesen saját képzeleted szüleménye?
E. R.: Az illangók,
vagyis valójában a tündérek világáról sajnos nincs vagy nem maradt fenn sok magyar
monda, inkább népmesékben lehet találkozni velük, és ott is sokszor csak
ködösen vagy túlságosan meseszerűen. Például az, hogy réz, ezüst és aranyerdőkön
túl van, és amit a kútban, a víz alatti részben legalább megemlékezés szintjén
igyekeztem azért megjeleníteni a színek változásával, az is egy népmesében szerepel.
A könyvhöz nem nagyon illet, ilyen formán tudtam csak beletenni. Azt lehet még tudni
mondai elbeszélésekből, hogy sokszor „változóhelyként” vagy „változóvárként”
nevezték a tündérek lakhelyét, de sosem magyarázzák ennek okát. Különösen furcsa,
hogy bár a változás a hangsúlyos a névben, az több legendában is elhangzik,
hogy az idő ott meglehetősen állandó, nem csak a tündérek külseje nem változik,
de a világukba tévedt ember is sokszor arra jön haza, hogy minden ismerőse
megöregedett vagy meghalt a távollétében. Szóval ezek a dolgok voltak adottak,
ezek alapján próbáltam kitalálni valami egyedit, amikor is jött a gyermekem kinetikus
homok korszaka, ami segített. Ez egy olyan játék, ami homokszerű is, meg
gyurmaszerű is, állandó mozgásban van, néha lassabban, néha gyorsabban, és a
színek is marha jól keverednek benne. Arra lettem figyelmes, hogy felnőttként
is imádok ülni és fogdosni, csak átfolyatni az ujjaim között vagy felépíteni
valamilyen formát és aztán nézni, ahogy összeomlik és átalakul. Szóval ezért. Úgy
voltam vele, hogy ha az idő nem változik, akkor legalább a térnek muszáj,
különben az illangók számára annyira idegen volna minden változás, hogy egyáltalán
nem is tudnának működni az emberek világában.
H.: A címadó perkákról hol olvastál
először? Te rájuk bíznád magad, vagy nincs az a probléma, ami rávenne arra,
hogy megüld őket?
E. R.: Ipolyi Arnold
Magyar Mythológia című gyűjteményében olvastam róluk, de valójában vízi
csikóknak hívják őket, a perka csak ugyanolyan kitalált név, mint az illangó a tündérre.
Egyébként mindkettő ősmagyar női név, a Perka azt jelenti, hogy gyorsan pergő,
izgő-mozgó, az Illangó meg azt, hogy nesztelen, elillanó. A vízi csikók a monda
szerint olyan lények, akik az embereket vízbe rántják vagy vízbe csalják.
Elárulom, az Illangók
eredeti verziójában a tündérek képesek voltak a vízben alakot váltani és
sellővé válni – ennek ott nem volt különösebb jelentősége, csak egyszer, a
sárkányok földjén volt egy félig-meddig romantikázós jelenete Tartodnak és
Patricknek, ahol Tartod gyakorlatilag a vízbe menekült Patrick elől, hogy az
átváltozásával leállítsa Patrick közeledését, és megakadályozza saját magát a
válaszadásban. Mivel ez kikerült, a Perkákban kellett valami közlekedési eszköz
az illangóknak, hiszen nem volt többé olyan egyszerű víz alatt hazajutniuk. Így
kerültek képbe a perkák, de igazából örülök neki, mert szerintem nagyon érdekes
lények, megérdemlik a címadó szerepet.
És hogy rájuk ülnék-e?
Hát, ha előtte felfrissíteném a lovagló-leckéimet vagy sikerülne őket valahogy
megsuttognom, akkor talán. Amióta a Jégvarázs 2-ben láttam egy hasonló, germán mondai
lényt, azóta biztos vagyok benne, hogy meg lehet őket szelídíteni.
H.: Hordanád a gyűrűt? Ha igen, adó
lennél szívesebben vagy inkább vevő?
E. R.: Uhh, megint
kezdődnek a kemény kérdések… Ez attól is függ, hogy ki vagy kik viselnék a gyűrű
párját vagy a többi darabot. Adó valószínűleg nem szívesen lennék, úgy érezném,
kiszolgáltatnám magam, persze egy bizalmi kapcsolatban ez akár lehet nagyon
izgalmas és intim is. Vevőnek lenni meg ugye akkor volna értelme, ha járnának
hozzá a mindenféle különleges képességek, hogy azonnal a segítségére is tudjak
sietni annak, akinek szüksége van rá. De talán megfogadom Tartod figyelmeztetését,
hogy az ilyen boszorkány játékszereknek mindig ára van. Mert ugyan szívesen
kipróbálnám, de elhiszem, hogy valamiféle függőséget okoz, csak még egy kicsit,
csak még egy kicsit, mindig meg lehet magyarázni, hogy mi az ok rá, hogy újra felvegyük…
közben meg már rég csak a kíváncsiság hajt és észre sem vesszük, hogy fájdalmat
okozunk vele saját magunknak vagy másoknak.
H.: Ebben a részben eléggé két
csapatra szakadt a társaságunk. Egyrészt Patrick és Tartod, másrészt Mark és
Firtos. Melyik párost kedveled jobban, ki volt az, akinek a szemszögét jobban
szeretted írni? (Ha volt ilyen)
E. R.: Hú, hát én
megmondom őszintén, Tartod nagy kedvencem, pedig egy csomóan utálták őt az első
részben. Szerintem meg olyan frusztrált és olyan jó kis identitás válsága van,
hogy a legizgalmasabb karakter, és oké, bevallom, azt is imádom benne, hogy elképesztő
önuralommal visszafogja magát, mégis benne van a levegőben, hogy bármikor
elpattanhat nála a húr és simán kinyírhat valakit. Patricket meg azért imádom, mert
baromi ösztönös, hirtelen, és szinte sosem gondolkodik, csak megy a szíve után.
Szóval eleinte ők voltak inkább a kedvenceim, mert játék volt őket írni.
Mark és Firtos a maguk visszafogottságával
és meggondoltságával sokkal jobban hasonlítanak az igazi emberekre. És amúgy
hála nekik, mert a társadalmunk csúnyán összeomlana, ha a Tartodok és Patrickek
lennének benne többségben. Szóval mondjuk úgy, hogy őket megtanultam írás
közben értékelni. Belegondoltam, hogy milyen lehet Marknak, hogy van egy
külsőleg vele teljesen megegyező testvére, akivel szemben mégis mindenkinek
sokkal kisebb az elvárása. Hogy valamiért van Markban valami, amiért az emberek
hozzá fordulnak megoldásért, míg az öccsének gyerekkoruk óta elnézik az összes
őrültségét. Hogy milyen lehet Firtosnak, hogy szinte kívülálló a saját
családjában, döntéseket hoznak a feje fölött és megfeleltetik egy róla kialakult
képnek, anélkül, hogy valaha is megkérdezték volna, hogy mit akar, mit gondol
vagy legalább elmondták volna neki, hogy épp mi történik a háttérben. És közben
mindketten, azzal együtt, hogy elég sok nehézséget kapnak a testvérük miatt,
akár szándékosan, akár csak véletlenül, soha egy percre nem álltak meg
féltékenykedni, nem szeretik őket kevésbe, hanem nagyon hűségesen kitartanak
mellettük. Szóval azt hiszem, mostanra már igazán jól összejöttem velük.
Olyan ez amúgy, mint a
való életben, van, akivel ok nélkül, spontán szimpatizálsz, élvezed a
társaságát és vigyorogsz a jelenlétében, míg mást megbecsülsz, tudod, hogy
lehet rá számítani, és értékeled a megbízhatóságát.
H.: Mit gondolsz, könnyedén zárnád
el a gondolataid, vagy inkább nyitott könyv lennél?
E. R.: Egy nyitott
lexikon! Patricket jóval hamarabb kihevernék az illangók, mint engem. Egyszemélyes
hadseregként térdre kényszeríteném őket és a fejüket fognák fájdalmukban. És ha
igazán elengedném magam, egyszerre beszélnék és közben már egész másra
gondolnék, szóval megbénítanám az egész világukat nagyjából három perc alatt.
H.: Mit ne mondjak, szép kis
illangó politikába is csöppentünk. Te melyik uralkodó alá tartoztál
legszívesebben, és ki az, akit inkább elkerülnél?
E. R.: Juj. Ösztönösen
azt vágnám rá, hogy Désébe, de ez egy nagyon emberi válasz, mivel Dés jó arc az
emberekkel. Viszont, ha illangó választ akarnék adni, akkor valószínűleg Harkával
szimpatizálnék, aki úgy tekint az emberekre, mint bármelyik állatfajra,
kedveli, nézegeti őket, úgy messziről, aggódik a kihalásuk felett épp úgy, mint
a túlszaporodásuk felett. És tulajdonképpen még meg is veregetheti a saját
vállát, hogy mennyire türelmes, elvégre nem azt mondja, mint Kalán, hogy a
többi faj érdekében inkább szabaduljunk meg tőlük egyszer és mindenkorra.
H.: Most úgy tudom, ismét egy
Japánnal kapcsolatos történeten dolgozol. Ettől függetlenül meg kell kérdeznem:
ugye lesz 3. része az Illangóknak?
E. R.: Ha jól
emlékszem, az is a Perkák epilógusának utolsó mondata, hogy „és nem ez volt a
történet vége”, szóval igen, mindenképpen. Azt hiszem, mind a négy szereplőt elég
megviselt lelkiállapotban hagytam magára az utolsó fejezet végén, ráadásul még
azt sem tudják, mi történt az egy éves távollétük alatt az emberek világában
vagy Pokolsárban… pedig készültem ám nekik némi meglepetéssel!
Ahogy az első két rész
között megírtam a Rókatündért, most a Perkák után is egy másik könyvet írtam a
zárókötet előtt, de ez kicsit másmilyen lett, mint az eddigi regényeim. Nem
fantasy és nem is sikerült ifjúságinak belőnöm, pedig szerettem volna, de a
téma egy része romantikus, egy része meg elég komoly. Most éppen ezzel
foglalkozom, próbálom megtalálni, hogy kiket szeretnék megszólítani vele, és
ennek megfelelően alakítani a hangulatát, hogy mi mennyire legyen hangsúlyos.
Két másik sztori is
erősen a fejemben van, de elnyomom őket, mert szeretem mielőbb lerendezni a
tartozásaimat. És az Illangók történetének a záró kötetével tudom, hogy nagyon
is tartozom még, nem csak az olvasóknak, de a kedvenc négyesemnek is.
Köszönöm az újabb szuper interjút, Rita!
*Hikari
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése