2020. július 17.

Garth Stein: Enzo

„Nem kaphatunk meg mindent, amit szeretnénk. Néha egyszerűen csak hinnünk kell.”

Kiadó: Tericum
Kiadás éve: 2019   
Oldalszám: 352
Fülszöveg:
Enzo tudja, hogy ő nem olyan, mint a többi kutya. Megszólalna, ha tudna, de nincs egyebe, csak a gesztusai. Enzo igazi filozófus. Már öreg és beteg, de nem fél a haláltól, mivel meg van győződve arról, hogy halála után emberként fog újjászületni a földre.
Az egyszerre szívszorító és mulatságos, ugyanakkor gondolatébresztő regény egy család boldog és tragikus fordulatokban bővelkedő történetét mondja el. Szeretetről, hűségről, kitartásról és reményről szól. S mindezt egy emberi lélekkel megáldott kutya, Enzo meséli el nekünk.


Nemrég láttam, hogy készült film belőle, de van egy olyan szokásom, hogy először szeretem inkább elolvasni, és csak utána megnézni az adaptációt. Most is így tettem, és szerintem jó döntést hoztam ezzel. Meg fogom keresni a filmet, már csak azért is, mert a könyvet igazán élveztem.

A könyvnek nem igazán néztem utána, mondhatni, az előzetes miatt inkább mondhatni vakon belekezdtem, úgyhogy kicsit meglepődtem, amikor rájöttem, hogy a narrátor maga a kutya.
Az Egy kutya négy élete is ilyen (meg valószínűleg még egyéb könyvek is, nekem most csak ez jutott eszembe), és azt eléggé szerettem, mégsem támasztottam elvárásokat Enzó története felé emiatt. Főleg azután nem, hogy rájöttem, ez a történet jóval több filozofálást tartalmaz, mint az említett arany pöttyös.


Nagyon érdekes volt belelátni Enzó gondolataiba, vele együtt megismerni az életét, a családját. Sokszor szinte „emberként” gondolkodott, és érzett, én pedig önkéntelenül is elgondolkodtam olvasás közben azon, hogy vajon a velünk élő kutyák mennyi mindent értenek meg, fognak fel belőlünk? Én általában azt olvastam szakirodalomban, hogy a kutyák a szavainkat nem, csupán a hangsúlyt, a gesztusainkat értik. Mi van akkor, ha ez nem így van, és sokkal többet felfognak, dekódolnak az őket körülvevő emberi világból, mint azt mi hisszük?
Nagyon szerettem például arról olvasni, hogy a különböző érzelmeknek milyen illata van egy kutya számára, az autóversenyzős részeket viszont már jóval kevésbé éreztem valósnak. Túl sok név, esemény, autós szakszó szerepelt ahhoz, hogy egyrészt érdekeljen, másrészt valósnak érezzem mindezeket kutyaszemszögből megtudni.  Idővel olyan érzésem volt, hogy a szerző már maga is unta a kutya narrációját, és igyekezett minél emberibbé tenni, mert azzal könnyebb bánni.

Egyébként Enzót magát nagyon szerettem, és nem tudom eldönteni, hogy a bölcsessége miatt amivel felruházta a szerző, vagy azért, mert kutya, vagy azért, mert nekem is van kutyám. Lehet, hogy mind a három egyszerre. Egyébként én zizi megnéztem az előzetest olvasás előtt, és így nem tudtam elvonatkoztatni Enzó külsejétől. (Meg amúgy az emberi szereplőéktől sem, de a kutyánál nyilvánvalóbb volt.)
Danny igazán a könyv második részében fejlődött ki. Addig azt hittem, hogy önző és csak a versenyzés érdekli, aztán fordult a kocka, és olyan esemény történt, ami más megvilágításba helyezte. Nagyon határozott, nagyon tud küzdeni, és nagyon tud szeretni.
Zoe karaktere lett azt hiszem, a kedvencem. Olya ártatlan, kedves és gyermeki, hogy nagyon szívesen olvastam róla.
Eve viszont nem nagyon maradt meg. Nem volt rossz szereplő ő sem, csak valahogy nem lett maradandó, ami már csak azért is kár, mert egyébként fontos szereplő.

Azt hiszem, kutyásoknak mindenképp ajánlom. Kicsit filozófiás, néha túlságosan hihetetlen, de összességében kedves, érzelmes történet.
Amolyan egyszer olvasós, kellemes kikapcsolódás, de azért elgondolkodik az ember néhány mondatán, gondolatán eléggé, főleg ha van saját négylábúja.
Meg fogom nézni a filmet is valószínűleg.


*Hikari

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Üzemeltető: Blogger.