Novellázzunk: Hullámharcos

Szeretnék sokkal több rövid történetet írni és publikálni a blogra. Ebben pedig most az Akronim magazin hívószavaiból merítek ihletet, most például a láb szót. Meglepő, hogy már egyetlen szó is mennyire beindíthatja a fejemben az ötletgyárat.

Fogadjátok szeretettel a legújabb írásom.

K. A. Hikari: Hullámharcos

 

– Menj már! Hagyj békén! Hányszor mondjam még? –  Kade hangja csattan, visszaverik a szoba falai az elkeseredettség mellékzöngéjét. Száraz a szája, mintha homokkal lenne tele. Hónapokat késett ezzel a beszélgetéssel.  – Állandóan veszekszel velem, nem hagyod, hogy enyém legyen az utolsó szó. Nem is akarod megérteni!

– Te nem érted azt, amit én mondok. Veled akarok maradni. – Lissy arca komoly, az utolsó szavakon mégis megbicsaklik. Kade szívverése kihagy egy ütemet, aztán gyorsabban kezd verni. Bárki más gondolkodás nélkül követné ezekre a szavakra, ő azonban nem olyan, mint bárki más. Sosem lesz már,

– Nem értesz. Még mindig nem értesz. Az élet túl rövid ehhez.

– Mihez? A szeretethez?

A fiú arcán gúnyos mosoly jelenik meg, mielőtt megszólalna:

– Összekevered a szeretetet a szánalommal.

– Te pedig szavakon lovagolsz. 

Kade keze ökölbe szorul. Valószínűleg Lissy nem szándékosan, de akkor is odaszúrt: szörfös volt, de tényleg nem tud már máson, csak szavakon lovagolni. Pedig, ha lehunyja a szemét, érzi a víz sós illatát az orrában, érzi a homok meleg szemcséit a lábujjai között, hallja a sirályok vijjogását még a néma lakásban is. Beteljesületlen vágyódás ez. A hullámok elérhetetlenül messze kerültek tőle.   

– Mindegy, hogy hívod, a lényegen nem változtat: veled akarok maradni. Melletted akarom leélni az életemet és kész. – A lány hangja visszarántja Kade-t a gondolatai közül és el kell fojtania az ösztönös, gúnyos felhorkanást. Az utóbbi időben Lissy mindig hozzá igazodott: ha fáradt volt, Lissy nem kérdezett, csak bekapcsolta a kedvenc filmjét. Ha Kade-nek rossz napja volt, a lány nem nem nyaggatta azzal, hogy mindenképp avassa be, mi bántja. Azonban a gondoskodás egy idő után nem jóleső, hanem fullasztó lett. Feszültségforrássá vált.  

Kade reméli, hogy az arca egy érzelemmentes maszk, így is elég pokoli volt az elmúlt egy év. Az anyja újra gyerekként kezelte, az apja rá se bírt nézni deréktól lefelé, Lissy viszont akkor is hisz benne, amikor már ő sem képes magában. Nem okozhat még több fájdalmat.  Az edzője jól ismert szavai kéretlenül jutnak eszébe: az nem bukás, ha beleesel a vízbe. Az viszont már igen, ha nem mászol vissza a deszkára.

Mostanra belefáradt. Már nem morajlott benne a küzdeni akarás. 

Azt kell tennie, ami a legjobb. Akkor szereti Lissyt igazán, ha elengedi, ha nem ő az okozója a további könnyeknek. Mennyit sírt már a lány? Először a kórházban, aztán a fürdőszobájukban… És mindnek Kade volt az oka.

Vagy az a rohadt baleset. Ha nem vesz be altatót, minden éjjel újraéli az egészet: az ütközés pillanatnyi puska dörrendésre emlékeztető másodpercét, ahogy megpördül a világ, mert a kocsi a feje tetejére áll, az arcába csapódó légzsákot, ami fullasztó volt, még ha az életét is mentette meg. Edzések és verseny után gyakran ült félmeztelenül a volán mögé, jól esett az ablakon befújó sóillatú fuvallat, ami hűsítette a bőrét, most azonban a biztonsági öv égetően vágott a mellkasába. A tenger illatát elnyomta a fém és a füst szaga, ő pedig üvölteni akart, de a pánik vasmarokkal szorítja a torkát…

Általában légszomjra vagy az elviselhetetlen fájdalomra riad fel.  

Pedig már nincs, ami fájjon.

Csak a szíve attól, amit elveszített.

– Nem vagy normális! – Kade-nek felfordul a gyomra a saját durva szavaitól és támadó hangjától . Sosem beszélt így, de mostanra elfogyott minden más eszköze. – Nézz rám! Már nem vagyok az, akinek a nyakába kapaszkodva be mersz úszni a mélyvízbe, se az, aki addig csókol a nap melegítette homokon, amíg sokkal többre nem vágysz egyszerű csókoknál… Egy nyomorék vagyok! Hiányzik a jobb lábam térdtől lefelé, nem tűnt fel?! – Kade a hajába túr, durván meghúzza a napszítta tincseket.

– Hagyd abba! – Lissy arcán folynak a könnyek, átöleli magát. Mióta hónapokkal ezelőtt hazajött Kade a rehabról, valahogy minden nézeteltérésük ide jut.  Mint a vihar által felkorbácsolt állóvíz. – Mindig azt mondod, azt nézed, nekem mi a jó, de most mintha teljesen figyelmen kívül hagynád, nekem mennyire fáj ez a veszekedés.

– Neked? Mégis mi fáj? Épp most adom vissza a szabadságodat ahelyett, hogy önző módon magamhoz láncollak. A te érdekeidet tartom szem előtt.

– Visszaadod a szabadságomat? – Lissy röviden felnevet, de nyoma sincs benne örömnek. Kade karján égnek tőle az apró pihék.  – Mi vagy te, szeretetszolgálat? A szabadságom mindig is a sajátom volt, nem adogattam senkinek. Neked sem. Önként, szabad döntésből vagyok melletted.

Lissy úgy kezd fel-alá járkálni a bejárati ajtó és a nappali között, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Mintha ő maga sem tudná, leüljön a kanapéra és maradjon vagy kisétáljon a bejárati ajtón.

Kade-ben felszikrázik a harag, gyorsan, égetően. Ököllel üt a mellette lévő falba, Lissy megtorpan, rákapja a tekintetét.

– Tőlem viszont elvettétek a szabad döntést. Inkább hagytatok volna meghalni, minthogy így kelljen élnem.

Lissy olyan gyorsan és hevesen lép közelebb, hogy Kade hátratántorodik, a háta mögötti komódnak ütközik. Ég az arca, pedig nem pofozták fel . Ez a szégyen pírja. A baleset előtt biztosan állt a lábán, most meg a fa a gerincébe vág, a rajta lévő üvegcse leesik, szilánkjaira törik a parkettán. Homok, és összegyűjtött tengervíz folyik szét a padlón.

Valamelyik sikeres versenyem után gyűjtöttük. Nevetve, boldogan. 

Most meg pont úgy tört össze, mint a kapcsolatunk. 

Kade olyan erősen szorítja össze a fogait, hogy megcsikordulnak. A lány válla fölött elnézve, a falnak támasztott szörfdeszka mintha gúnyolódna vele. Nem vagy már hullámlovas. Mi maradt így belőled?

Ő sem tudja. Hónapok óta a parton se volt.

–  Nem kellesz, nincs rád semmi szükségem! Nem akarom, hogy itt legyél! – Felfordul a gyomra saját magától, de az első, amit megtanult, mint hullámlovas, hogy nem veszélyeztetjük mások testi épségét.

Kade viszont most épp Lissy jövőbeni boldogságát veszélyezteti.   

A lány úgy lép hátra, mintha a szavak leforrázták volna, de még mindig nem fordul sarkon, még mindig itt van, az előszoba falai pedig lassan rádőlnek Kade-re, és összenyomják. 

– Miért taszítasz el magadtól, Kade? – Lissy csak suttog, mint akit legyőztek. A fiú alig hallja a fülében doboló vértől. 

Mert már nem vagyok az, akit beleszerettél. Nem tudlak megvédeni, talán nem is tudlak úgy szeretni, ahogy megérdemled. Ha velem maradsz, elpazarolod az életed egy félemberre.

De a szája más szavakat formál.

– Mert minden nap, amikor rád nézek, azt a fiút látom a szemedben, aki már soha nem leszek. 

Jobban fáj, mint a fantomlábam valaha is.

– Azt hiszed, én csak a szörföst szerettem? A nyertest? A díjakat és a csillogást?  – Oldalra int, Kade nem követi a szemével, tudja, mit látna: a kanapé fölötti polcot roskadásig megpakolva trófeákkal és emlékplakettekkel. – Ezek csak külsőségek… Én téged szeretlek! A mosolyodat, a kitartásodat, a vicceidet, az érintésedet.

Kade akaratlanul is felhorkan, közelebb lép a lányhoz, és durván megrántja a nadrágja szárát, hogy láthatóvá váljon a műláb. A karbonborításon megtörik az előszoba lámpájának fénye. Könnyű és modern eszköz, mégis úgy viszket néha, mintha egy medúzaraj csipkedné. Van, amikor a csonkja körül, a csatlakozásnál az agyára megy a tompa bizsergés. Néha legszívesebben lerángatná magáról, és áthajítaná a szobán.

– Akkor most nézz rám, és mondd ki ugyanilyen meggyőződéssel, hogy még mindig ugyanaz vagyok, akibe beleszerettél. 

Kade az elmúlt év során megtanulta elviselni a fájdalmat és használni a művégtagot. 

Ugyanakkor napról-napra engedte el az álmát egy olyan jövőről, ahol ő egészséges és bajnok.

Sosem lesz olyan, mint volt. Örökre elveszítette azt, amitől ő az, aki.

Lissy felszegi az állát, mire visszatér a tűz a tekintetébe: 

– Szakítani akarsz? Jó, akkor szakítsunk. Nem hiszem, hogy ezt akarod, de legyen.  Remélem ettől majd boldog leszel végre.

Lissy sarkon fordul, és kikerülve őt bemegy a hálószobába. Percekkel később kisírt szemekkel és egy bőrönddel jön ki. Azzal a bőrönddel, amivel beköltözött. Mikor is? Kade nem tudta. Olyan volt, mintha a lány mindig is az élete része lett volna, mindig is mellette lett volna. Miatta teszed. Hogy boldog legyen. Ezzel nyugtatja háborgó lelkét, hangosan azonban mást mond:

– Ne hívj, ne írj!

– Nem fogok, megígérem. Ha neked ez kell, tessék, megkapod! 

– Jó lesz így. – Kade kihallja a lemondást a saját hangjából. Lemondott önmagáról, Lissy-ről, kettejükről… Mit csináltál volna? Így is túl sokáig tartottad magad mellett. Fulladozol ebben az állapotban, ne várd már el, hogy ő tartsa mindkettőtöket a víz felett. A belső hangja korholó, de Kade igazat ad neki.  

A bajnok szörfös. 

A hasznavehetetlen szörfös.

– Úgy látszik, a lábaddal együtt a szíved egy darabja is odalett.

– Pontosan – mondja Kade. Tudja, hogy ez az utolsó lehetőség, hogy marasztalhassa a lányt, de belülről a szájába harap, és néma marad. 

 A lány kiviharzik a lakásból, úgy bevágva maga mögött az ajtót, hogy visszhangzik a lépcsőházban. Aztán csend lesz, és üresség. Kade körül, és benne is. 

Elment a személy, aki ismerte a fiút még a történtek előttről, és szerette is, de aki már soha nem jön vissza. Kade nem várhatja el a lánytól, hogy az új énjét is megszeresse, és ragaszkodjon hozzá. Nem tehette, nem lehet ennyire önző. Jobb ez így.

Kade kikapcsolja a telefonját, nem akar tudni róla, ha Lissy esetleg ír. Azzal sem akarja kínozni magát, ha a lány tényleg nem keresi. 

Másnap időről-időre magához tér az órákig tartó semmibe bámulásból, de igazából megmozdulni sincs kedve. Mintha a belső hullám, ami eddig lökte előre, eltűnt volna. Nem kapcsol villanyt, amikor már besötétedik, és ruhástól nyúlik el a kanapén. A fürdőszoba olyan messzinek tűnik, mintha folyamatosan megtörő, nem manőverezhető hullámot akarna meglovagolni.

A műlábat nem hajlandó hordani, behajítva a sarokban porosodik. Látni sem akarja, inkább fél lábbal, mankóval botorkál a lakásban. Minden sokkal nehezebb így, sokkal lassabb. Elég egyszer nem figyelnie megfelelően, a mankó beakad a szőnyeg szélébe, Kade meg kis híján pofára esik.

Harmadnap a saját szagától is undorodik, így ráveszi magát, hogy letusoljon, de folyamatosan káromkodik utána. Megtörölközni, és egyetlen vizes lábbal egyensúlyozni olyan kihívás, hogy mire végez, egyáltalán nem érzi, hogy felfrissült volna.

Mikróban melegíthető gyorskaját eszik, és külön manőver lenne felvennie az evőeszközt, ami csörömpölve a konyhakőre esik. Inkább újat vesz elő, miközben a lelkiismeret-furdalás könnyként csípi a szemét akárhányszor kinyitja a hűtőt: Lissy a kedvencét főzte pont a veszekedésük előtt. Egy falatot se bír lenyelni belőle.

Hiányzik neki a lány gondoskodása, néma bíztatása. Könnyebb volt fejlődni úgy, hogy tudta: mögötte áll valaki.   

A nappaliban alszik, mert a hálószoba túl sok emléket rejt: a közös képeket, a tengermintás ágytakarót, amit Lissy vett, és azt a különleges, barackos illatot, amit annyira szeret a lány. Képtelen rá, hogy bemenjen, és egyszerűen bedobozolja. Jók azok úgy, ahogy vannak.

Talán éretlen, gyerekes hiszti ez, de nem érdekli.  

Az edzője régen azt mondta, hogy a jó szörfős maga is egy hatalmas hullám, szinte eggyé válik a tengerrel, úgyhogy Kade ezt teszi most: gondolkodik, a belső tengerére figyelt. A vágyaira, saját magára.

A negyedik napon végül nem bírja tovább a csendet, az egyedüllétet, felöltözik, felcsatolja a műlábat és elindulni sétálni. Még éppenhogy csak pirkad, olyan nosztalgikus az egész. Amikor szörfözött, amikor még képes volt arra, hogy szörfözzön, akkor is ilyen korán indult útnak. Az övé volt egy rövid időre az egész partszakasz.

Csak, amikor meghallja a hullámok hangját, a szél a hajába kap, és befogadja a végeláthatatlan kékség látványát, akkor jön rá, hogy akármennyire is tagadta, akármennyire is ellenezte, igen is hiányzott neki a víz közelsége . Mintha a morajlás is azt súgná: de jó, hogy visszatértél. Egyszerűen kisimul a lelke.

Aztán rádöbben, hogy nincs egyedül. 

A lány háttal ül neki, a nyugodt víztömeget nézi.

Kade lassan közelíti meg, nem akarja elijeszteni, és amikor leül mellé, távolságot hagy kettejük között.

– Szia – bukik ki belőle félszegen. De hát mégis mit lehet mondani valakinek, akit direkt elüldözött?

– Szia!

– Itt vagy…

– Itt – feleli a lány. – Az egyetlen helyen, ahol közel érezlek magamhoz, annak ellenére, hogy azt mondtad, nem kellek. – Kade fél szemmel figyeli a lány profilját. Valóban ezt mondta. Már akkor se gondolta komolyan, és az elmúlt néhány nap rádöbbentette: az újrakezdés  az ő harca. De a lány a hátország, ami nélkül nem megy.   

– Sajnálom – Nem is tudja mit. A veszekedést? Az elmúlt hónapok feszültségét? Talán mindent. – Rád pakoltam azt, amit én se bírtam el, de igazából nem akartam… nem akartam semmit és…

Kade-be belefullad a mondat vége, ahogy a lány összefűzi az ujjaikat a homokban. Meleg, ismerős az érintése.

– Új ez az egész helyzet számodra is. – Kade már nyitja a száját, hogy tiltakozzon, de Lissy túl gyorsan folytatja: – Most tényleg ne vitatkozzunk újra. Ismerlek, Kade, és tudom, hogy megtalálod a hullámot, ami csak rád vár. Talán visszatérsz a deszkára, vagy kisgyerekeknek tanítod meg a tenger tiszteletét. A lehetőségeid pont úgy végtelenek, mint a víz előtted. – A lány ránéz, apró mosoly van a szája szegletében és szeretet a tekintetében.

Kade már nem gondolkodik azon, megérdemli-e. Szüksége van rá.

Legalább annyira, mint a tengerre. Vagy jobban.

– Félek, hogy túl messze löktelek magamtól.

Lissy közelebb ül hozzá. Kade tagjaiból kiáramlik a feszültség, mint ahogy a tenger húzódik vissza, ha itt az apály ideje.

– Kiviszel majd egyszer újra a vízre? – Lissy  hangja gyengéd, noszogató. Pont így bíztatta Kade-et   hónapokkal korábban, a rehabilitációkor, amikor minden lépés megtétele egy-egy apró győzelem volt. Kade szíve gyorsabban ver. Ezek szerint hiába veszekedtek, még jár neki Lissy kedvessége. Méltó a lányra.

– Majd egyszer. – Kade belecsókol Lissy hajába, beszívja a barackos illatot. – Egyelőre nem vagyok biztos abban, hogy a protézis mennyire díjazná a sós vizet, a végén még leesik a lábamról és lesüllyed a tengerfenékre. – Lissy halkan, röviden felnevet. – Eleget bénáztam ahhoz egy lábon az elmúlt négy napban, hogy átértékeljem a műláb pótolhatatlanságát.

– Nem igazgyöngy ez, semmiképp se hagyhatnád a tenger fenekén. Azt hiszem, ha leesne, megvárnálak a deszkádon, amíg lemerülsz érte. – Lissy lágyan megcsókolja Kade nyakát, majd a vállára hajtja a fejét.

Kade érzi, tudja, hogy ez a rövid beszélgetés nem csupán a szörfről szólt. Lissy épp most ígérte meg, hogy vár addig, amíg Kade magára talál. 

Kade felhúzza a jobb lábát, és halványan elmosolyodik a nedves homokban hagyott lábnyomot látva.

A szerkesztésért ezúttal is köszönet Juditnak!

Keressétek >> ITT << bizalommal.