Novellázzunk: Mit viszel magaddal?

Szeretnék sokkal több rövid történetet írni és publikálni a blogra. Ebben pedig most az Akronim magazin hívószavaiból merítek ihletet, most például a bőrönd szót. Meglepő, hogy már egyetlen szó is mennyire beindíthatja a fejemben az ötletgyárat.

Fogadjátok szeretettel a legújabb írásom.

K. A. Hikari: Mit viszel magaddal?

Tanner Foster úgy áll a parton, mint aki azt sem tudja, miért van itt. Mondjuk nem hibáztatom: a legtöbben nem tudják, hogy ezek után mi következik.

Odairányítom a kompot a parthoz, majd ránézek a férfira.

– Szálljon be! – mikor tétovázik, és ahelyett, hogy belépne a kis hajóba ellép tőle, keményebben hangon ismétlem meg az utasítást. – Azt mondtam, beszállás!

Szó nélkül beül a kompba, a csomagját is vigyázva helyezi el az ülés alatt. Ellököm magunkat a parttól, hagyom, hadd vigyen a folyó.

– Hová megyünk? - szólal meg az utasom rövid idő múlva. – Ki maga?

– Az igazak Elüszionba, a vétkesek pedig Tartaroszba – felelek, mert ennyit azért megérdemel. A másik kérdésére nem válaszolok, hiszen annyi nevem van, ahányat csak akarok: Vergilius, Kharón, Mahaf, Szurszunabu. A lehetőségek tárháza végtelen. –  Révész vagyok. A holtak kísérője.

–  És mi a révész bére? –  ránézek, ő pedig rezzenéstelen arccal viszonozza a pillantásom. Nem fél a haláltól, még annak ellenére sem, hogy az elágazásnál a Tartarosz felé fordulok.

– Árulja el, mit visz magával –  biccentek a bőrönd felé. Utasom felsóhajt, de ez a sóhaj inkább olyan, hogy ne végre, hogy megkérdezted, nem pedig olyan, mint aki nem akarja, hogy feszegessék.

–  Nos, lássuk csak: magammal hozom az életem során megkeresett pénzemet, a felhalmozott kapcsolati tőkémet, a nagyanyámtól örökölt, és igazán drága órát, amit senki nem hordott a családban, de mindenki megtartotta, elvégre, mint mondtam, sokat ér –  az ujján számolja a tételeket. Egy szót sem szólok. –  Természetesen hozom magammal azt a Karib-szigeteki nyaralásra szóló repülőjegyet, ahová kikapcsolódni mentem volna az élet mókuskerekéből. Tudja, egyedül, feltöltődni. Aztán természetesen hozom magammal a drága öltönyömet is, elvégre mégse lehet az ember meztelenül hulla. Meg ott van a sok diploma, hát tanultam értük egész életemben, még szép, hogy magam mellett akarom tudni az összes papírt... – semmilyen módon nem reagálok a felsorolására. Igazából soha nem is érdekelnek ezek a válaszok, egyszerűen csak kíváncsi vagyok.

Amikor megérkezünk a másik partra, nem kell neki kétszer mondani, hogy kiszállás. Azonban amikor a az ülése alá helyezett bőröndjéért hajolna le, már nincs ott semmi. Ugyanis a csomagja az én lábamnál pihen.

– Mégis mit képzel?! – háborodik fel, ami be kell valljam, a helyzetét figyelembe véve igazán érdekes. – Azok ott az enyémek. Én vagyok a...

– Maga itt csupán egy holt lélek. És a halott lelkek az emlékeiken és a mások életében hagyott lenyomaton kívül nem vihetnek magukkal semmit. Elgondolkodtató örökkévalóságot, Tanner Foster! – egy apró főhajtás után ellököm a kompot a parttól.

A férfi még kiabál utánam valamit, de már nem hallom: már úton vagyok a következő lélekért, akinek átkelésre van szüksége. 

Ilyen a halál hajósának lenni: néha megálló az örök vándorlásban, röpke pillanat az idő végtelenségében.