A koraszülöttek világnapját ünnepeljük 2011 óta november 17-én, felhívva ezzel a figyelmet azokra a gyermekekre, akik a 37. terhességi hét előtt jönnek a világra, illetve súlyuk nem éri el a 2500 grammot.
Fogadjátok szeretettel az alábbi rövid írást, amit a mai nap ihletett.
K. A. Hikari: Harcolj, kisember!
Belépek, az orromba kúszik a fertőtlenítő szaga, a fülemet megtöltik a különböző gépek csipogásai.
Nővérek rohannak el mellettem, talán épp vészhelyzet van.
Egy apuka az ablakból nézi az inkubátorban fekvő gyermekét… nem jön be hozzá, valószínűleg nincs ideje már beöltözni, szólítja a munka, a kötelesség.
Megállok egy másik inkubátor előtt.
A picit, aki benne van, csövek tartják életben, gépek figyelik a különböző életfunkcióit. Pont úgy, mint az itt lévő többi babának.
Akkora az egész lányka, mint egy vonalzó, a súlya se több, egy kiló kenyérnél.
A mellkasa emelkedik és süllyed.
Ver a szíve.
Most született, de már harcolnia kell.
Még mennyi, de mennyi harc vár rá az életben.
Ha tudná…
Akkor is így küzdene, kapaszkodna az életbe?
Elfáradtam. Az aggodalom, a stressz, a félelem, mint három hárpia, kiszipolyozza az erőmet. Pedig nekem is erősnek kell lennem. A gyermekem küzd, mintha nem is hallotta volna a negatív jóslatokat, nem is venne tudomást az „első 24 óra kritikus. Aztán a következő három hét. Várunk. Mást nem tehetünk” kijelentések sötét felhőiről.
Leülök, csak egy egészen kicsit szeretnék megpihenni, csupán egy két-percre lehunyni a szememet.
Látom az előttünk álló éveket, miközben körülöttem csipognak gépek: a szívmonitor, a lélegeztető gép, ezer és egy cső, ami összeköti a testét a technikával, hogy megkaphassa az esélyt az életre.
Látom, hogy a harcnak meg koránt sincsen vége, ahogy a fájdalomnak vagy a műteti hegeknek se.
Látom, a sokkot a saját és a férjem arcán, amikor majd több hónappal később megtudjuk a diagnózist. Hogy a korebabaság még csak a kezdet volt egy hosszú, nehéz, várakozással, vérrel és verejtékkel kikövezett életúton.
Látom, hogy a lányomat ez nem töri le inkább még erősebb és életvidámabb.
Látom, hogy mindenből kihozza a maximumot, küzd és törtet előre.
Látom az ábrándos tekintetet az első szerelemnél és a könnyeket az első csalódásnál.
Latom, ahogy mások is büszkék a gyermekem kitartására. Olyanok, akik a kezdetektől hittek benne. és olyanok is, akiknél időközben vívta ki a tiszteletet.
Látom, ahogy összeszorított foggal küzdi le a nehézségeket, mert a „feladni” szó soha nem szerepelt a szótárában.
Látom csillogó szemmel készülődni a felsőoktatásra, látom elköltözni, majd később hazatérni.
Akárhová sodorja az élet, mindig hazatér.
Látom boldognak, szomorúnak, szerelmesnek, csalódottnak, kalandvágyónak, reményvesztettnek, sikeresnek, a nevetéstől sírni, vagy kacagással álcázni a könnyeket.
Látom élni.
Ám amikor kinyitom a szememet, rá kell jönnöm, hogy ezek még csak víziók, ábrándképek. Egyelőre a lányom nem az életben, hanem az életéért küzd.
Odamegyek az inkubátorhoz és az üvegre teszem a kezem.
- Minden rajtad múlik most. A te döntésed harcolsz-e - suttogom a mellkasát figyelve. - De egyvalamit sose felejts: korán érkeztél, kis súllyal, de ember vagy. Különleges és egyedi ember.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése