Karen Dionne: A ​lápkirály lánya

Nem hiányozhatott az, amit soha nem ismertem.

Kiadó: Agave

Kiadás éve: 2023

Oldalszám: 272

Fülszöveg:
Helena ​Pelletier végre olyan életet él, amilyet megérdemel. Egy szerető férj és két csodálatos kislány veszi körül, vállalkozása kitölti a napjait. Aztán a rádióadást megszakító rendkívüli hírek után rádöbben arra, hogy ostoba dolog volt azt hinni, hogy valaha is maga mögött hagyhatja élete legborzalmasabb időszakát.
Helena ugyanis súlyos titkot rejteget: egy emberrablás eredményeként született meg. Anyját serdülőkorában rabolta el az apja, majd a michigani Felső-félsziget lápvidékén, egy isten háta mögötti kunyhóban tartotta fogságban, ahol nem volt áram, fűtés, folyó víz, sőt hármukon kívül egy teremtett lélek sem. Helena az elrablás utáni második évben született meg, és szeretett a természetben élni, ahol halakat fogott, vadászott, és tudta olvasni az állatok nyomait. Noha apját kiszámíthatatlan vérmérséklet és olykor kegyetlen viselkedés jellemezte, Helena még őt is szerette… amíg meg nem tanulta, pontosan meddig terjed az apja brutalitása.
Több mint húsz évvel később Helena már olyan mélyre temette a múltját, hogy még a férje sem tudja az igazságot. Azonban az apja most megölt két őrt, megszökött a börtönből, és eltűnt a lápvidéken, amelyet mindenki másnál jobban ismer. A rendőrség hajtóvadászatot indít ellene, de Helena tudja, hogy esélyük sincs az apjával szemben. Tudja, hogy mindössze egyetlen ember van az egész világon, aki képes megtalálni a Lápkirálynak nevezett túlélőt, mert ő csak egy emberrel osztotta meg a tudását: a saját lányával.

Amikor láttam, hogy jön belőle a film, előrébb hoztam a várólistámon a könyvet. Igen, nekem van egy ilyen furcsa könyvmoly szokásom, hogy először elolvasom a regényt, aztán utána esetleg megnézem a filmet.

Ahhoz képest, hogy ritkán olvasok thrillert, ez igazán pozitív csalódás lett.

Helena egy elrabolt lány és a fogvatartója gyermeke. Több, mint egy évtizeden át élnek a világtól elzártan, azonban sikerül megszökniük, hősnőnk apját pedig börtönbe zárják. Amikor azonban egy nap a rádió bemondja, hogy a lápkirály megszökött a börtönből, és megölt két őrt, Helenának nincs más választása: újra azzá a vadásszá kell válnia, akit apja nevelt belőle.

És vissza kell juttassa a rácsok mögé.

Bevallom, izgatottan kezdtem bele a regénybe, hiszen nem nagyon tudtam, mire számíthatok, és nagyon hamar be rántott a történet.
Ami számomra meglepő volt, a minimális mennyiségű párbeszéd, az egész inkább hasonlít egy monológhoz, meséléshez. És ez hiába volt így, mégsem éreztem, hogy leülne, inkább vitt magával a szöveg a szöveg lendülete.
A történetek két idősíkon játszódnak: a jelenben, amikor Helena mindent megtesz azért, hogy megtalálja az apját, illetve a múltban, ahol megismerhetjük azt, milyen volt a gyerekkora és hogy jutottunk el ideig. Talán valamivel jobban tetszettek a múltbeli jelenetek, bár abban sem vagyok biztos, hogy ezen történet kapcsán helytálló-e úgy fogalmaznom, hogy tetszett.

Az biztos, hogy kifejezetten természetközeliek voltak az azok a részek, amik a gyermekkort mutatták be, és ez engem őszintén lenyűgözött: az biztos, hogy egy teljesen más világ mint az, amihez a mai modern gyerek/ember szokva van. Az ő családjában bizony nem volt olyan, hogy pocsékolás: amit levadásztak, annak minden részét fel is használtak: a szőrből ruha lett, a húsból pedig étel. Amit mégsem tudtak felhasználni, azt pedig a természetben hagyták a dögevők számára. 
Olvasás közben megfordult a fejemben, hogy bizonyos szempontból talán brutális ez a fajta gyermeknevelés, másrészről viszont azta! Azért amikor egy alig hatéves gyerek kezébe puskát adunk, hogy tessék, akkor puffantsd le a mai vacsorát, az a gyerek biztosan fel fogja találni magát az életben.

Helena karaktere sokszor tárgyilagos, szinte érzelemmentes, de azt hiszem, neki ilyennek is kell lennie. Hiszen ott van ugyan a kislány, aki szinte bálványozza az apját, és olyanná akar válni, amilyen ő, azóta azonban rengeteg év telt el, és most már ő is tudja, hogy az apja tettei nem érdemelnek megbocsájtást. Ha ezeket a gondolatokat egy túlságosan emocionális szereplő fogalmazza meg, a történetnek ez a jóleső, hátborzongató mélysége veszett volna el.
Ha már az apa karaktere: a Lápkirály egy zseni. Nárcisztikus, de tagadhatatlanul zseni. Mert oké, függő helyzetbe hozta Helenát és az anyját is, az ő szava volt a szent, ugyanakkor elteltek úgy évek, hogy senki rájuk nem talált. És tudjátok, az a legelgondolkodtatóbb, hogy Jacob tulajdonképpen szerette a lányát és kötődött is hozzá.

Helena anyját pedig lehetne ugyan hibáztatni, hogy miért nem próbált jobban ellenkezni, igyekezni segítséget találni, vagy menekülési tervet készíteni, de őszintén: nem  lep meg, hogy nem így tett. Fiatal volt, mikor elrabolták, mostanra a fogvatartójától függött, és a lányáért is felelősséggel tartozott. Úgy gondolom, a csendes belenyugvás egy érthető túléli mechanizmus volt a részéről.

Ez egy igazán sodró lendületű, feszültséggel teli történet, ami nem hagy unatkozni. Igazán lebilincselő és elgondolkodtató pszicho-thriller.
Ha elég bátor vagy, hogy Karen Dionne vezetésével bemerészkedj a láp elhagyatott, nyomasztó területére, biztos vagyok benne, hogy nem fogod megbánni.

*Hikari