Novellázzunk: Karácsony éjjelén

Ez a novella eredetileg egy pályázat miatt íródott, de nem került beválogatásra. Viszont úgy gondolom, hogy túlságosan aranyos ahhoz, hogy csak úgy a vázlatok között hagyjam a gépemen.

Fogadjátok sok szeretettel, és minden olvasómnak békés, boldog karácsonyi ünnepeket kívánok!

K. A. Hikari: Karácsony éjjelén

Haza kell jutnom, de nem tudom, merre van az otthon. A porhó besüpped a mancsom alatt, és mindenhol csak hatalmas fehérség vesz körül. A bolyhos bundám nem véd a metsző szél ellen, fázom. Éhes vagyok. Az anyukámat akarom.

Hogy hogyan kerültem ide? Mindenben a szél a hibás! Ő hozta el hozzám a faluban játszó gyerekek kacaját. Csak össze akartam velük barátkozni! Azonban ők megijedtek, elszaladtak és hiába szóltam utánuk, hogy barátságos jeti vagyok, nem hallották.

Annyira a gyerekekre figyeltem, hogy nem néztem, merre trappolok, a nagy pelyhekben hulló hó pedig már elfedte a lábnyomaimat.

Elvesztem és egyedül vagyok.

Magam körül forgolódok, de fogalmam sincs, merre van az előre. Lekuporodom a hóba, a karmaimmal megrajzolom a szüleimet. Biztosan nagyon aggódnak értem, hogy hová tűnhettem. Ami nem jó. Ha apukám feldühödik, az egész völgyre hóvihart zúdít. Haza kell jutnom!

Felállok, és felnézek az égre. Felhőtlen, minden csillagot tisztán látok. Anyukám olvas a fényes égitestekből, elárulják neki merre találhat finom élelmet, szélvédettebb menedéket, de még a közelgő veszélyre is figyelmeztetik. Én megérteném vajon?

Hirtelen az egyik csillag zuhanni kezd, látom, ahogy csóvája átszeli az égboltot. Futni kezdek, a nagy tappancsaim a mély hóban is könnyedén visznek előre. Elkapom mielőtt a hóban landolva örökre kihunyna a fénye, meleg a tenyeremen.

– Hol vagyok? – dallamosan, halkan beszél. Fellelkesedem, hogy értem.

– Lezuhantál az égből – A tekintete ijedtté válik.

– Azonnal vissza kell térnem a családomhoz! Karácsony éjszakáján nem kódoroghatunk a földön! – rám pillant. – Miért vagy ilyen szomorú?

– Nekem is haza kell mennem. A szüleim nem tudják, hogy elcsatangoltam, de ekkora hóban és szélben nem találom a haza vezető utat.

– Megmentettél engem, cserébe segítek neked, kicsi jeti.

Felragyog a tenyeremben, megvilágítva előttem az utat. A szél hiába kavarja fel a havat körülöttem, végre tudom, merre induljak el. Hisz’ nem is vagyok olyan messze, ki tudom venni a hegy körvonalait. A kis csillag kitartóan szikrázik nekem, még egy nagyobb széllökés után se tévesztem el az irányt.

Kis idő múlva hallom a szüleim aggódó kiáltásait, ahogy engem hívnak. Sietni kezdek feléjük A föld remeg a talpunk alatt, a karjukba kapnak. Puha, meleg bundájukban alig kapok levegőt, jól esik az ölelésük.

– Lumi, hol voltál? Megmondtuk, hogy nem mehetsz messzebb a hegy lábánál! – Apukám szidalmára lehorgasztom a fejemet.

– Bocsánat, amiért engedetlen voltam – suttogom. – Többet nem fog előfordulni.

– Remélem is. Kicsoda a barátod? – kérdezi sokkal kedvesebben.

– Ő Csillagocska. Leesett az égboltról, de segített nekem – emelem feljebb, hogy a szüleim is megnézhessék.

– Azt hiszem Csillagocskának ideje hazatérni az övéihez.

– Viszlát, kis jeti. Vigyázz magadra! – A csillagot anyu a markába veszi, és egy jól irányzott dobással visszajuttatja az égboltra. Aztán beterel a házba.

A karácsonyi kívánságok valóban valóra válnak: végre nekem is van egy barátom.