Novellázzunk: A legértékesebb kincs

Illusztrációt készítette: Krisztinko

Azt hiszem, kevesebb megtisztelőbb feladat van egy író számára, mint amikor felkérik, hogy írjon egy mesét/novellát, igazából bármit.

Az alábbi történet ugyan óvodások számára készült, de remélem a kismókus története kortól függetlenül mosolyt csal az arcokra.

Fogadjátok szeretettel!

K. A. Hikari: A legértékesebb kincs

Az erdő mélyén, lombok rejtekében éldegélt egy kis mókus, Miksa. Az Állat Óvodában ő ugrált a legsebesebben ágról-ágra, ha igazán belelkesedett, barátai csak egy vörös villanást láttak. Miksa nem csak szaladgálni szeretett, hanem gyűjtögetni is: főleg a finom mogyorót, diót és makkot.

Ha nem vitte haza, hogy az anyukája és az apukája is falatozhassanak belőle, általában elrejtette az ovi területén: egy odvas fa belsejébe diót dugott, a gyökerek közé mogyorót rejtett, a levelek alá pedig makkokat csúsztatott.

Mindig nagyon büszke volt magára.

Soma sün, Nelli nyuszi és Vanda veréb mindig érdeklődve figyelték. Nem értették, miért kell elrejteni minden kincset.

– Miksa kaphatnék egy diót? Nagyon éhes vagyok! – kérlelte egyik nap Soma a barátját.

– Még mit nem! – Nyújtotta ki a nyelvét a kismókus. – Ez mind az enyém! Keress magadnak!

Teltek-múltak a napok, egyszer csak Nelli ugrabugrált oda hozzá.

– Miksa, adsz nekem egy mogyorót? Olyan finom illata van!

– Még mit nem! Ez mind az enyém, keress magadnak!

Nelli az orrát lógatva hagyta ott a barátját. Két nappal később Vanda is megkereste a mókusfiút.

– Na, Miksa, csak egy makkot adj. Neked annyi van, észre se fogod venni.

– Még mit nem! – nézett csúnyán a madárkára a mókus. – Ez mind az enyém! Keress magadnak.

Miksa mókus annyiszor utasította el a barátait, hogy senki nem próbálkozott újra, pedig Miksa gyűjteménye egyre nagyobb és nagyobb lett.

Ebben az évben azonban szokatlanul hamar érkezett meg a tél, és nem csak hideget, hanem havat is hozott magával. Belepte a fák ágait, a talajt. Hangos nevetéstől zengett az udvar, ahogy a kisállatok hógolyóztak. Miksa azonban nem játszott velük, ő csak a készleteit akarta ellenőrizni. De jaj! Amikor az odvas fához ért, üresen találta. A diók eltűntek! Amikor a gyökerekhez szaladt, a mogyorók elrohadtak a nedvességben. A levelek alá pedig már nem tudott benyúlni, mert mindent betemetett a hó.

Miksa felszaladt a legmagasabb tölgyfára, meghúzta magát az egyik ágon, és sírt. Hosszú-hosszú heteken át gyűjtögetett, és most mégis éhes maradt. Szomorúan szipogva baktatott ágról-ágra, most nem volt kedve szaladgálni.

Ekkor ismerős nevetést hallott meg. Hiszen ez Vanda veréb! És mintha Soma sün és Nelli nyuszi hangját is hallaná. Leszaladt a fa törzsén, és egyenesen belebotlott a barátaiba. Mindhármuknál kis tarisznya volt, finom falatokkal.

– Hát itt vagy, Miksa! – mosolygott rá Nelli. – Hallottuk, hogy sírsz. Hoztunk neked egy kis ennivalót, hátha attól jobb kedved lesz.

Miksa erre újra pityeregni kezdett.

– Amikor ti kértetek tőlem, irigy voltam, és nem osztottam meg veletek, amim volt.

Vanda megölelte.

– Igen, de attól még szeretünk! A barátok mindig megosztják, amijük van.

Miksa megtörölte a szemét, és elmosolyodott. Igazán örült, hogy ilyen barátai vannak. Ahogy sorban megölelte mindegyiküket, észrevett valamit a fa törzsénél, és gyorsan odaszaladt. Hiszen itt vannak a diók! Akkor csak rosszul emlékezett, hogy hová rejtette.

Most nem gondolkodott, kiosztotta az elemózsiát a barátai között, és ő is elfogadta Soma sün savanykás csipkebogyóját, Nelli édes sárgarépáját, még Vanda kölesét is megkóstolta. Boldogan falatoztak együtt, nagyokat nevetve.

Miksa aznap megtanulta: sokkal jobb megosztani a kincseket, mint egyedül őrizni őket. Mert az étel elfogy, a rejtekhely elázik, de a barátainkra mindig számíthatunk.

Legközelebb, ha sétálsz az erdőben, járj nyitott szemmel: lehet, hogy te is észreveszed Miksát, ahogy sebesen szalad egy fa törzsén. És ezúttal, amit gyűjt, másokkal is megosztja majd: fülelj, hátha meghallod a kacagását is.