Rebecca Ross: Könyörtelen eskük (Letters of Enchantment 2.)

Halandó létünk ellenére talán a szavainkkal mi is a saját varázslatunkat szőjük.

Kiadó: Maxim

Kiadás éve: 2024

Oldalszám: 544

Fülszöveg:

Két egymástól elszakított, fiatal szerelmes, akiknek az istenek háborújának pusztító viharával kell szembenézniük, hogy visszatalálhassanak egymáshoz.

Iris Winnow két hete tért haza megkínzottan és törött szívvel a frontról, a háborúnak azonban még nincs vége. Romannek nyoma veszett, Oath városa pedig továbbra is hitetlenkedve és a borzalmak felett szemet hunyva viszonyul az eseményekhez. Amikor Iris és Attie újabb esélyt kap, hogy Dacre mozgásáról tudósítson, mindketten kapva kapnak a lehetőségen, és ismét nyugat felé veszik útjukat, hátrahagyva a várost, amely lassan darabjaira hullik a háború fenyegetésében.
Roman, Dacre birodalmában ébredve, képtelen felidézni a múltját. Miután biztosítják, hogy emlékei idővel visszatérnek, cikkeket kezd el írni Dacrénak, nem igazán értve a háborúban betöltött szerepét. Ám amikor a szekrényajtón át egy furcsa levél jut el hozzá, Roman levelezésbe kezd a rejtélyes feladóval, és hamarosan válaszút előtt találja magát: álljon ki Dacre mellett, vagy árulja el az istent? És ahogy a napok egyre sötétebbé válnak, Roman és Iris elkerülhetetlenül haladnak egymás felé… és a két fiatal saját szívét és közös jövőjüket teszi kockára, hogy megfordítsák a háború menetét.

Miután befejeztem az Isteni riválisokat, konkrétan azonnal mentem a folytatásért, mert nekem ezt olvasni kell! Izgatottan kezdtem bele, egész hétvégén bekuckózva faltam az oldalakat... 

Tetszett, de... számomra valami hiányzott.

A történet ott veszi fel a fonalat, ahol az első letette: mind Iris, mind Roman a maga eszközeivel harcol ebben a háborúban. Egyikük Enva, másikuk Dacre nevében.
A két fiatal hiába szakad egymástól, mégis egymásra találnak, pont úgy, mint az elején. A leveleiken, a szavaikon keresztül.

A háttérben azonban sokkal nagyobb dolgok mozgolódnak, mint az bárki is el tudja képzelni.

Mi lesz egy olyan háború vége, amit az embereknek kell megvívni az istenek helyett?

Dicsértem nagyon az első részt, és így talán tudat alatt de elvárásaim lettek a folytatással kapcsolatban. És igazából csalódottan vettem tudomásul, hogy nekem sajnos elmarad az első résztől tetszésben.

Itt ugyanis nem a szereplőkön és a köztük kialakuló (számomra elképesztően tetsző) kapcsolaton volt, hanem minden máson: a háborún, a diplomáciai kapcsolatokon, a mitológián, az isteneken. És tudom, hazabeszélek, de egy idő után én ezt unni kezdtem. Ilyen mélyen nem érdekel(t) a mitológia, ráadásul eléggé bosszantott, hogy az istenek önző tettei miatt az embereknek kell szenvednie.

Ugyanakkor a levezések nem tűntek el teljesen, mégha más hangulatúvá is váltak, és ezt igazán élveztem. Tartom, ennek a duológiának az -egyik erőssége- a mágikus írógépeken való kommunikáció, és örülök, hogy erről Ross nem felejtkezett el. Bár mindkettőjük munkája eltolódott most a sajtó irányába, és a különböző újságoknak való írás felé, nem felejtkeztek meg egymásról sem. És én továbbra is imádtam ezeket a részeket, már önmagában ezekért megéri olvasni a kötetet.

 

Iris továbbra is talpraesett főhősnő, pedig minden oka megvolt arra, hogy sírjon a sarokban, de nem! Gigapirospont. Jár az agya, megoldásokat és esélyeket keres, miközben összefogja maga körül az embereket. Nagyon bírtam a habitusát, főleg annak ismeretében, hogy ő sem volt mindig tökéletes és megingathatatlan. Sokkal-sokkal több ilyen női hősnőt az irodalomba, köszi.

Na és akkor ott van Roman. Roman, akit ha az első kötetben nem zártad a szívedbe, majd itt fogod! Eddig is tudtuk, hogy eszes, ravasz és hűséges, de itt valahogy képes volt emelni a tétet mindezen jellemzők kapcsán. Nekem mondjuk a hideg futkosott a hátamon végig Dacrétól, de már csak Roman reakció miatt is megérte elviselni az istent.

Örülök, hogy Attie nagyobb szerepet kapott, azt viszont sajnálom, hogy a többiek annyira nem. Mintha az írónő is megunt volna velük dolgozni, és csak Envára meg Dacréra fókuszált volna.

Akikről csak annyit: nagyon nem szép dolog az emberek nyakára varni a saját háborútokat!

Nem vagyok elégedett a lezárással, de önmagában a duológiával igen. Jó kis ifjúsági fantasy istenekkel, háborúval, és elvarázsolt levekekkel, ráaádul a Könyörtelen eskü olyan kötetté vált végül, amit nem igazán akartam letenni. Mondhatni tökéletes olvasmány egy őszvégi délutánon.
De semmiképp ne felejtsetek el egy kancsónyi teát bekeszíteni magatok mellé, mielőtt elmerültök ebben a világban.