Novellázzunk: A négyek szövetsége
Vannak történetek, amik egy ötletcsírából születnek. Megint másokat az élet inspirál. Ez a történet az utóbbi, az évekkel ezelőtti súlyos tűzvészek ihlették.
Ez a novella sokáig várt arra, hogy posztoljam, kalandos volt a megírása, és most itt van.
Jó olvasást hozzá.
K. A. Hikari: A négyek szövetsége
Tűz, víz, föld, levegő. A falumban, amelyet az elemek őrzőinek rejtekhelyéként ismernek mindenki valamelyik őselemmel a lelkében születik. Mindannyiunknak megvan a maga képessége és tehetsége.
A Waterfall családnak köszönhető, hogy évezredek óta nem sújtotta a világot súlyos aszály, hogy a folyók nem léptek ki a medrükből áradással pusztítva el mindent. Ha nem hallanák a víz suttogását, a bolygó már rég zokogna a szárazságtól.
A Maplewood család nélkül nem lenne már termékeny földünk. A talaj életerejével állnak kapcsolatban, felszíni és mélyebb rétegeivel egyaránt.
Azt hiszem, a Freshair család feladata a legnehezebb: évről-évre nagyobb kihívás számukra megtisztítani a légkört a szmogtól, a mérgező gázoktól. Ha nem lennének, az egész világ belefulladt volna a saját mocskába és önzőségébe.
A Volcano család régen a föld belső hőjének őrzője volt. Mostanra csak igyekszünk időben észlelni, ha baj van, de nem vagyunk képesek mindenhol ott lenni, nem tudunk minden erdőtüzet elcsitítani, minden magmát visszaaltatni.
Tulajdonképpen a világ védelme van a kezünkben.
– Farryn, baj van! – nyit be a lakásunkba Saney, az egyik Maplewood. Aggodalom szorítja össze a gyomrom, de nem kérdezek semmit. Ha csak úgy átjön valaki egy másik családtól, ott se idő, se helye nincs a kérdéseknek. Egyszerűen felpattanok a kanapéról, és futva követem őt a falu központjába, a Freshair család Vezérlőjébe. Amióta az eszemet tudom, ők voltak a láthatatlan, de megbízható védőbástyák.
– Mégis mi történt? – Nem tudom magamban tartani, főleg miután észreveszem, hogy darabok szakadnak ki a földből a barátom minden lépése után. Kisgyerek korában volt utoljára, hogy képtelen volt uralni az erejét.
– Nem tudom. De valami nagyon-nagyon rossz. Sosem láttam még anyát sírva elrohanni otthonról.
– Hol történt? – Próbálom magam felvértezni a nem ismert veszély ellen.
– NEM TUDOM! – Saney szembefordul velem, majdnem a mellkasának rohanok. Kapkodja a levegőt. – De mindig is te voltál a csapatban az összeszedettség, Farryn. Nem tudom mi a helyzet, nem tudom hol, de szétestek a szüleink. – Közelebb lépek hozzá, a homlokának támasztom a sajátomat. Minden másodperc számít, tudom, mert bizsereg a bőröm alatt a forróság, de le kell nyugtassam a gyerekkori barátomat, mielőtt tönkreteszi a főutcát, vagy az egész falut.
– Próbálj meg lélegezni! Tudom, hogy érzed a talajt morajlani a talpad alatt, ahogy én is érzem a tüzet az ereimben. De ha mindenki szétesik, senkit nem leszünk képesek megóvni.
Se a világot, se az embereket, de magunkat sem.
Mélyen Saney szemébe nézek, amíg vesz egy, kettő, három lélegzetet. Biccent, hátralépek. Végül halványan, bátortalanul rám mosolyog.
– Nézzük meg, mi történt.
Amikor belépek, nem tudom elrejteni a meglepettségemet: minden család képviselteti magát, és mindannyiukból árad a feszültség. Látom, hogy Stanley anyukája már nem sír, de a falnak dőlve kapkodja a levegőt, Mr. Freshair karja remeg az erőfeszítéstől, és ettől őszintén ledöbbenek: ő az, aki méteres fákat vág ki rezzenéstelen arccal, könnyedén. Látom, hogy Mr. Waterfall, a mágiatanárunk arrébb löki, de hamarosan már az ő homlokán is verejtékcseppek csillognak. Apám olyan dühösen kiált rá, hogy ösztönösen behúzom a nyakamat.
Mi a fene van a felnőttekkel?
A monitorokra kapom a tekintetem, de ettől csak izzadni kezd a kezem, ezért a nadrágomba törlöm. Ahogy sorra ugrálnak fel a vészjelzések, beharapom a számat, hogy visszafojtsam az ösztönös káromkodást.
ERDŐTŰZ – 3. szintű készültség
Levegőminőség – kritikus
Vízhiány – nem mérhető
Nem csodálom, hogy Farryn hangja remegett a pániktól. Lángol az esőerdő az Amazonas mentén. Drámai, látványos, pusztító szenvedéllyel.
Közelebb lépek a felnőttekhez. Próbálok nyelni, de száraz a torkom. Nem mondják ki, de a tekintetük azt üzeni, hogy ezzel nem bírunk el.
Azt nem engedhetem!
– Hadd próbáljam meg! – kérlelem az apámat. A hangom magasra csap a pániktól.
– Menj haza, Farryn! Semmi keresnivalótok itt! – Apám csak foghegyről veti oda, rám se néz. – Majd a felnőttek megoldják.
– Nem megyek! – Dobbantok a lábammal, mint egy dacos gyerek, a szívem ki akar ugrani a mellkasomból. – Hát nem halljátok? Sikoltva zokog a természet!
Nem vagyok Maplewood, de ebben egészen biztos vagyok.
– Menj haza, fiam! – kiabál, de a hangjában nem düh van, hanem félelem.
Jól tudom, hogy a fiataloknak nem engedik, hogy beleszóljanak az atmoszférába, de jelenleg a körülmények egyáltalán nem normálisak. Nem várok engedélyre, csak felszegem az állam, és belépek a családtagok által létrehozott körbe.
– Mit csinálsz?
– Szólj a fiadra, Hakim!
– Ez nem játszótér gyerekeknek, ez a világ, te engedetlen kölyök!
Minden oldalról zúdul rám a felnőttek szidalma, de nem engedhetem, hogy elbizonytalanítsanak. Kihúzom magamat, megvetem a lábamat, és lassan, mélyen beszívom a levegőt.
Jól mondják. A világ a tét. Épp ezért nem fogok játszadozni.
– Szólj Aimernek – nézek a Maplewood fiúra, aki azonnal sarkon fordul, futásnak ered, csak a kezét emeli fel, hogy hallotta. Bízom benne, hogy időben ideér. A barátom olyan könnyedén fakaszt vizet a talajból, vagy hívja össze a felhőket, hogy még a tanáraink is csodájára járnak a képességeinek. – És Elasnak is! – kiáltok utána. A fiú pont úgy képes a szelet meggyőzni, mint én a saját elememet, és ekkora tűzvész esetén ez életbevágó tudás. A barátaim erősek. A Waterfallok és a Freshairek támogatására pedig szükségem van.
Behunyom a szememet, aztán egyszerűen elengedem magam, kitárom az elmém. A tudatom kilép a testemből, és másodpercekkel múlva már ott vagyok Brazíliában.
Arcon csap a hőség. Ez nem kellemesen melegít vagy lágyan simogat, hanem dühösen süt. Mintha le akarná olvasztani a bőrt a csontjaimról. Elkínozottan nyüszítek fel, de a tüdőm is úgy ég, mintha üvegszilánkokat lélegeznék. Szorosan lehunyom a szememet, de így is látom a lángok narancsos árnyalatát.
Mintha a természet benyújtotta volna a számlát: elég volt! A fák recsegve dőlnek ki, mint a csontropogás. A fülemre akarom szorítani a kezemet, de nem tudok megmozdulni.
Ez a tűz más. Nem olyan, mint a nyári táborok lángjai, ami fölött aranybarnára sütöm a pillecukrot a barátaimmal, aminek a melegénél összebújunk és rémtörténeteket mesélünk egymásnak. Arra a tűzre képes vagyok hatni, ez viszont elemi düh. Él. Gyűlöl. És elege van. Elhamvasztja a földet maga alatt, halált hozva a növényekre, az állatokra, az emberekre.
A lelkem egy része megérti, a másik azonban sikoltani akar, hogy hagyd abba! Nem hiszem el, hogy nincs más út, csak ez a perzselő pusztítás. De már nem tudom kérlelni, vagy könyörögni, hogy fejezze be, csak el akarok menekülni innen. Ég a hátam, szaggat a tüdőm, a szívem úgy ver, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból.
Apának igaza volt. Ez tényleg nem nekünk, gyerekeknek való. Vissza akarok térni a testembe, a Vezérlő biztonságába, de egyszerűen nem megy….
Azonnal megérzem, mikor érkeznek meg a barátaim ebbe a fullasztó pokolba, mert hirtelen könnyebben lélegzem, könnyebben gondolkodom. Az érintésük olyan a bőrömön, mint a hűs balzsam. Lehunyom a szemem, és néhány pillanatig csak élvezem azt, hogy nem vagyok egyedül.
– Aimer, segíts nekem visszafogni ezt a tombolást – kérem anélkül, hogy kinyitnám a szemem. – Elas, csitítsd el a szelet, különben ennek így soha nem lesz vége.
Érzem, hogy amit csinálunk, működik. Elasnak hála szélcsend lesz. A légáramlat csak óvatosan csókolja a bőrömet, Aimer vastag, sötét felhőiből pedig zuhogni kezd az eső, igazi sűrű zuhatag, ami a fejemre tapasztja a hajamat, és lehűti a belső lángolásom. Újra képes vagyok gondolkodni, úgyhogy azt teszem, amit bármelyik másik esetben: duruzsolok a tűznek, hogy ne küzdjön az elemek együttese ellen. Szunnyadjon, aludjon el, mert felesleges ez a pusztítás.
Hallom, hogy valaki zokog mellettem, de nem térek vissza addig a jelenbe, ameddig a tűzből nem marad más, csak hamu. A föld feketére égett. Amikor újra kinyitom a szememet a Maplewoodok a szemüket törölgetik. Ahogy én érzem a tűz dühét, ők pont úgy érzik a föld fájdalmát. Aimer magához öleli Saneyet, amíg meg nem nyugszik.
Csak azután merek újból a monitorokra nézni, amikor apám megszorítja a vállamat. Talán azt mondja, hogy ügyesek voltunk, de egyelőre nem hallok semmit a fülzúgáson kívül. Büszkeséget kellene éreznem, de szomorú vagyok: hatalmas terület égett hamuvá. ahol fáknak és élővilágnak kellene lennie, az csupán kopár síkság. Túl későn cselekedtünk?!
– Szép munkát végeztetek!
Ki kellene húznom magam a dicsérő szavakra, de nincs hozzá erőm. Megrázom a fejemet, mert nem hiszek neki.
– Tehettünk volna többet. Jöhettünk volna… – azonban elhallgatok, amikor apám letérdel elém.
– Farryn, fiam, eleget tettetek. Megtettétek azt, amire mi, felnőttek nem voltunk képesek.
– Azt hittük, ha egyénileg akarjuk, hogy a tombolásnak vége legyen, az elég lesz; ahogy elég volt évtizedeken át. De tévedtünk: ide rátok volt szükség, az összefogásotokra. – Mr. Waterfall szavaira egy egész kicsit jobban kihúzom magamat. Tanárunkként mindig szigorú, ritkán dicsér. De ha mégis, az számít.
Saney anyukája magához ölel, a karjai puhán fonódnak körém, mint a termékeny talaj, frissen nyírt fű illata kúszik az orromba.
– Emlékeztetőt kaptunk általatok – szólal meg, de csak fojtottan hallom, nem akarok kibontakozni a karjaiból –, hogy az elemek külön-külön is erősek, de a változáshoz együttműködés kell.
– Mindannyiunk nevében mondhatom, hogy büszke vagyok rátok! – mondja apa.
Azok a felnőttek, akik az elején alkalmatlannak tartottak, most dicsérnek, bennem pedig úgy terjed szét a büszkeség, mint nyíló tűzvirág.
Összenézek a barátaimmal, Aimer felnevet, dallamosan, hangosan, megtörve a feszültséget. A másik két barátom is elmosolyodik, úgyhgy kibontakozom Maplewood öleléséből, és összepacsizok velük.
Mind tudjuk: a világ őrzői mi vagyunk.
A változás mi vagyunk.
Ha szerkesztőre van szükségetek,
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése