Róbert Katalin: Kezdjetek el élni! { + Interjú}

Könnyebb volt kifogásokat keresni - és neki igazán jó kifogásai voltak - mint vállalva a kockázatot belekezdeni valami újba. Valami bizonytalanba.
(...)
- Lehet, hogy félek a bizonytalanságtól. - vallotta be Vencel. Barbi bólintott.
- Azt is megértem. A legtöbb ember fél tőle."



Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2015
Oldalszám: 296
Fülszöveg:
Meg kellett hoznom egy döntést, és ezt most egyedül kell végigcsinálnom. Ha fontos vagyok neked, tiszteletben tartod, hagysz nekem időt, és megvárod, amíg én jelentkezem.
Marci mindössze ennyit ír a feleségének, barátainak és az édesanyjának, amikor kilép a lakása ajtaján, hogy megtegye azt, amire már évek óta készült.
Mint a gyámkő, ha kimozdul a helyéről, szerettei életében olyan omlást jelent az eltűnése.
Vajon mit kell feladnia feleségének, hogy visszakaphassa régi életét?
És a többiek? Mihez kezd nélküle a sodródó Zsófi, mivel kell szembenéznie a meleg Vencelnek, és mire döbben rá Margó, aki talán az életét is feláldozná a gyermekeiért?
Egy biztos: dönteniük kell. Visszatérnek a biztonságos, de zsibbasztóan szürke hétköznapokhoz, vagy elkezdenek végre élni – mielőtt túl késő lenne?
Róbert Katalin lebilincselő története szerelmek, vágyak és csalódások között vezet egy új jövő felé.
Kik vagyunk? Mit tehetünk, ha az életünk új utakra hív?
 



Róbert Katalin Színből, szívből igazán című regényét igazán szerettem.
Ez pedig rögtön felkeltette az érdeklődésem, talán a címe miatt. Mégis sokáig gondolkodtam azon, olvassam-e.
Megbántam, hogy eddig vártam.

A regényünk durván belecsap a dolgok közepébe.
Marci hagy egy üzenetet néhány számára fontos embernek, aztán eltűnik, mint szürke szamár a ködben.
Kétségek közt hagyva a barátait, a feleségét, az édesanyját.
Ő maga válaszokat keres. A többiek talán önmagukat.

Bevallom őszintén, ehhez most kellett egy kis idő, hogy belerázódjak a történetbe. Amennyire lassan haladtam az elejével, annyira gyorsan fejeztem be.
Egy nap alatt kétszáz oldal, suli mellett...azt hiszem sokat elmond.

Sejtettem, hogy nem csak a nevekre, de a dátumokra is figyelnem kell majd.
Igazam lett.
És épp ezért ajánlok az olvasáshoz egy csendes zugot, ahol csak a regényre figyel az ember, mert megeshet, hogy egyébként nem pontosan tudja követni.
Igazából az egész egy nagy gépezetre hasonlított számomra: volt egy központi rész, de voltak visszaugrások az időben, kisebb alkatrészek, amik segítettek megérteni az egész működését.
Meg kellett szoknom, de tény, hogy enélkül nem lett volna kerek a regény.

Az irónő pedig továbbra is nagyon értett a karakterábrázoláshoz.
Ott van Marci: folyamatosan kereste a lehetőségeket a fejlődésre, a jobbra, a többre.
Nem ezt csinálja a legtöbb ember, akár akaratlanul is?
Ott van Barbi: aki eddig csak ment a férje után mint egy jó kiskutya, sodródott az árral. Ám a végén mégis csak a sarkára állt, ezt nagyon becsültem benne.
Ha végiggondjuk, mindenkinek van legalább egy ilyen ismerőse.
Ott van Margó: az idős asszony, aki feladott valami fontosat a múltban a családjáért, a számára - akkor - fontos dolgokért.
Ugye, hogy mi is voltunk már legalább hasonló helyzetben? A kérdés az, amit az asszony is feltett: hogy tényleg helyesen döntöttünk-e.
Ott van Zsófi: olyan férfiakra vadászott, akik már ugyan foglaltak, mégis belementek a kalandba. Hisz nincsenek kötéttségek, helyette talán volt tűz, ami hiányzik a házasságból.
Tényleg csak egy kis tűzért, és újdonság varázsáért válik két ember szeretővé? Talán. Talán valami teljesen más, és mélyebb dolog végett: egy olyan érzést keres, amit mástól vár, de nem kaphatja meg.
És ott van Vencel: aki úgy él, ahogy neki jó. Egy ideig. Ám hiába érkezik el a befásultság szakasza, lépni nem egyszerű.
Talán természetünknél fogva félünk az ismeretlentől és ezért érjük be a korfontzóna kényelmével.
Annyira élethűek a szereplők, hogy megdöbbentem. Hisz a legtöbb emberben ott van egy-két tulajdonáguk. A megfelelési vágy, a boldogságkeresés a "nemtudomhogyantovább" érzés.
Szerettem mindannyiukat.

Köszönettel tartozom az irónőnek. Az élményért, amiben a könyve által részem lehetett.
Szóval köszönöm, hogy olvashattam, hogy elgondolkodtam, hogy felnyitotta a szememet.
Nagyon más érzéseket keltett bennem, mint a korábban olvasott regényei, de ugyanolyan kellemesek voltak.
Befejeztem, és csak öleltem a könyvet hosszú percekig.
Az élet túl rövid, hogy a "mi történhetett volna" ha határozza meg.
Túl rövid, hogy a tökéletes pillanatra várjatok.
Két életünk van, és az a második akkor kezdődik, amikor rájövünk, hogy mégis csak egy van.
Úgyhogy kezdjetek el élni!
Most. Igazán, szívből.

Bejegyzés EXTRA
- Interjú Róbert Katalinnal -

K. A. Hikari: Írtál már az ifjúságnak, aztán a 18 éves korosztálynak, most a 30as éveikben járók kerülnek középpontba. Melyik regényt volt a legjobb megírni a három közül? Melyik jelentett kihívást?

Róbert Katalin: Mindegyiket jó volt írni, mert ha nem lett volna az, nem írom meg őket. Én ugyanis az a fajta író vagyok, aki azért ír, mert jólesik írni. És ezért írok különböző műfajokban is: mindig azt írom, ami érdekel. A három regény elkészülte között jóval több idő telt el, mint a megjelenésük között, akár azt is mondhatjuk, hogy más-más időszakaim voltak ezek.

Mindhárom regénynek megvolt a maga szépsége és a maga nehézsége. A Nalávia titkában ki kellett találni egy világot. A Szívből, színből, igazán-ban három különböző karakter mélyére ásni, hangját megkeresni. A Kezdjetek el élni!-nél össze kellett jól illeszteni a mozaikokat, hogy a múltat bemutató fejezetek mindig hozzáadjanak valami újat a karakterekhez, és lekössék az olvasókat akkor is, ha ők éppen a jelen miatt izgulnak.

Mindeközben én is egyre több tudok már az írásról, egyre tudatosabban dolgozom, többféle dologra tudok és akarok odafigyelni menet közben, hogy még jobb legyen a végeredmény.

 H.: Bar tény, hogy ez se volt egyszerű felépitesű. 5 főszereplő, 5 történetszál, azok is két idősíkban. Mennyire volt nehéz így írni?

 R. K.: Volt egy elég részletes vázlatom, benne dátumokkal és eseményekkel, fejezetszintű bontással, háttérinfókkal – szóval mindennel, ami kellhet az embernek, hogy ne tévedjen el a saját regényében. Én sok ilyen mankót használok, mert segítenek előre tervezni vagy éppen visszanézni, a részleteket összeegyeztetni.

Az öt nézőpontkaraktert azért választottam, mert a segítségükkel alaposan körbejárhattam az egész történetet. Nyilván másképp él meg dolgokat az ötvenes anya, és másképp a harminc körüli, egyedülálló nő, vagy házas férfi. Más a fontos nekik, másra fókuszálnak és más következtetésre jutnak. Így ugyanazt a gondolatot többféle nézőpontból is láttathattam. Tehát kimondottan szerettem ezt a technikát.

 H.: Van olyan karakter, akit igazan szerettél megalkotni és szívesen találkoznál is vele a való életben?

 R. K.: Mindig minden karakteremet szeretem, szinte szó szerint barátságba kerülök velük, mert nagyon belemászok az életükbe, lelkükbe. Ki kell találnom a személyiségüket, a motivációikat, a félelmeiket és a vágyaikat ahhoz, hogy működőképesen tudjam mozgatni őket a regény világában.

Nem titok – mert valahogy mindig elárulom –, hogy a Kezdjetek el élni! főszereplői közül Vencel, összes szereplője közül pedig Gábor áll hozzám a legközelebb, biztos, hogy szívesen barátkoznék velük. Talán Marcival menne a legnehezebben, hogy közös nevezőt találjunk, és Zsófi is nehezen nyílna meg előttem. Barbival viszont valószínűleg jól ellenénk egy TRX-edzésen.

 H.: Nagyon szerettem, hogy szinte úgy éreztem ott járok a fővárosban. Te magad bejártad az emlitett helyeket irás közben, vagy csak úgy jöttek az ötletek?

 R. K.: A könyvben megjelenő helyszínek 99%-án megfordulok. Vagy nagyon gyakran, vagy időnként. Valójában egyetlen olyan hely volt, ahol csak egyszer jártam, akkor is vezetés óra keretében, azaz mentem balra meg jobbra, meg a fel a hegyre, ahogy az oktató diktálta, és csak körülbelül tudom, merre van.

Minden más helyszín olyan, amit rendszeresen látok, egyes helyeket nagyon gyakran, mert például a Gellérthegyet nagyon szeretem, szoktam arra sétálni. Sok hely egészen konkrét, a Kazinczy utcai Bors, ahol Vencel és egy kolléganője ebédel, felismerhető, de a Lurdy-házban lévő Cutler edzőterem is, ahol Barbi van a történet elején.

 H.: Valóra vált barmi harminc eves korod korul, azok kozul amit esetleg gimnazistakent elterveztel?

 R. K.: Egyes dolgok igen, mert három könyvem is megjelent a harmincadik születésnapom előtt, amit biztos, hogy még húsz (sőt, huszonöt) évesen se nagyon hittem volna el, nemhogy gimnazista koromban. De álmodoztam róla. Más dolgok pedig egészen másképp alakultak, mint hittem – például sokáig biztosra vettem, hogy ügyvéd leszek, de legkevésbé sem vagyok az…

Mindenesetre komolyan gondolom azt, amit a szereplőim éreznek: elég sokkoló betölteni a harmincat, és rádöbbenni, hogy az élet nem olyan kiszámítható és belátható, mint amilyennek tizenöt évesen tűnt. Talán a mai tizenöt évesek már nem is hiszik kiszámíthatónak, ezt nem tudom. Azt viszont igen, hogy néha pont az a jó, ha a dolgok nem úgy vannak, mint ahogy elterveztük.

 H.: Mi fogalmazódik meg benned, ha valakitől azt hallod, kezdj/kezdjetek el elni?

 R. K.: Amikor megismertem az Anna and the Barbies számát, a Márti dalát, a regény terve már alakult a fejemben, és kicsit össze is kapcsolódott ezzel a dallal. Meg ez a dal összekapcsolódott az újrakezdéssel, azzal, hogy ez ember merjen bevállalós lenni. Szóval „kezdjetek el élni” sor nekem sokáig a Márti dalát jelentette, és a bátorságot, a saját magunkkal szembenézést – mert magának a regénynek más munkacíme volt.

Mostanra viszont nyilvánvalóan összekapcsolódik a regénnyel, ami elég érthető, hiszen rengetegszer kellett leírnom ezt a kifejezést, mint a saját könyvem címét.

 H.: Lehet számitani folytatásra?

 R. K.: Nem, a Kezdjetek el élni! (csakúgy, ahogy a Szívből, színből igazán volt) egy befejezett, egyrészes regény. Persze, tudom, miért kérdezed ezt: mert nincs egyértelmű lezárása. Ez azért van, mert ezek a történetek számomra egy kicsippentett darabjai az életnek, egy olyan történetszakasz, ami önmagában kerek, de ami után nem áll meg az élet. Rengeteg dolog történik még a főhőseinkkel, rengeteg jó és rossz pillanatot kell még megélniük – de ezeknek az elképzelését az olvasókra bízom.