Róbert Katalin: Szelidíts meg! {+ Interjú}

"- És én rohadtul szerettem volna menőnek és fontosnak érezni magam.
– Fontos is vagy."

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 272
Fülszöveg:

Róka ​kilencedikes lány, és nem akar mást, mint rajzolni, pusztítani az ellenséget a kedvenc számítógépes játékában, és nem törődni azzal, hogy frissen elvált szülei még mindig felette csatároznak.
Az új osztálytársai az idegeire mennek, ráadásul a tanárok Kisherceget, ezt a bosszantóan tökéletes tizenegyedikest is a nyakába varrják, hogy korrepetálja matekból.
Róka mindent megtesz, hogy elijessze a fiút, de az nem hagyja magát, és lassan egyre közelebb kerülnek egymáshoz.
Csakhogy tavaly történt valami, amiről eddig nem beszélt senkinek…
Kisherceg kitűnő tanuló, próbál megfelelni a szüleinek, és a barátnőjének, Rozannának, és eddig minden akadályt tökéletesen vett, ám most úgy érzi, elakadt az élete. Nem elég, hogy fogalma sincs, mihez kezdjen az érettségi után, még korrepetálnia is kell a bukásra álló Rókát.
A lány ellenséges, arcpirítóan szabad szájú, és mindent elkövet, hogy a fiú kudarcot valljon…
Mire elég heti egy különös óra? Közelebb kerülhet egymáshoz két ennyire más ember?

Nem túlzok ha azt mondom, számomra ez a regény az év legjobban várt megjelenése volt. Köszönöm Róbert Katalinnak, amiért az a megtiszteltetés ért, hogy előolvasó lehettem a szövegnek.

Hősnőnk Róka, a kilencedikes lány, akit sokkal jobban érdekel a művészet és a rajz, mint például egy matematikadolgozat. Így nem csoda, hogy bukásra áll a tárgyból. Osztályfőnöke a tizenegyedikes kisherceget kéri meg, hogy korrepetálja a lányt.
Vajon mi sülhet ki egyetlen előre lebeszélt órából?

Tudtam, hogy igazi jó ifjúsági regény került a kezembe, ahogy azt is, hogy nem fogom tudni letenni.
Okkal kérdezhetitek, hogy-hogy kedvem volt elolvasni megjelenés után? Könnyű rá válaszolnom: szerettem annyira, hogy a végső változatot is ismerni akarjam.
Azt, hogy végül változat-e a történet, és vajon igaza lesz-e a belső hangomnak.
Jelentem, a válasz mindkettőre igen.
Kezdtem azt érezni, hogy én már nem tudom élvezni az ifjúsági könyveket, nem kötnek le.
Erre az irónő megajándékoz egy olyan olvasmánnyal, amiről már most tudom, hogy kortalan: a fiatalság reményeim szerint szívesen olvassa majd, hiszen róluk szól, azok pedig, akik már nem ülnek a gimnázium padjaiban, azért fogja szeretni, mert nosztalgiát ébreszt bennük.

Arról nem beszélve, hogy az el-elszórt Saint-Exupéry motívumok mosolygásra késztetik az embert, és meghozzák a kedvét ahhoz, hogy elővegye eme rövidke történet egyik példányát, - ami talán még szülei, nagyszüleié volt - hogy aztán abban is elmélyedhessen.

Azt hittem mikor elkezdtem olvasni, hogy ez sem lesz több, mint egy untig ismételt ifjúsági, amit már korábban sokszor olvastam. De hamar rájöttem, hogy annál több: rámutat arra, milyen nehéz meghozni bizonyos döntéseket,  hogy a lázadások olykor szavak nélküli kiáltások azért, hogy "Hé, én is itt vagyok" és, hogy mennyire kiábrándító illetve fásult valójában a felnőtt lét, és hogy mennyire monotonná tud válni valami, ami egyszer örömöt okozott.

Róka az a lány, akivel biztos szeretnék összebarátkozni, ha a való életben létezne. Oké, nem lenne egyszerű vállalkozás, de szeretem a kihívásokat. Kifejezetten tetszett, hogy szabadszájú és hogy művészlélek. Azóta is keresek egy fegyveres róka rajzot, de továbbra se találok megfelelőt.
Kisherceg jelenleg lehetnék én is: pont annyira nem találja az útját a jövőt illetően, mint én jelenleg.
Bár ő jobb helyzetben van mint én: nekem is jól jönne egy ilyen program, amikor tényleg beleláthatnék bizonyos munkákba, kicsit jobban megismernék minden területet. Akkor talán nem lenne a legtöbb fiatal előtt a jövő egy mély, végeláthatatlan fekete lyuk.
Rozit egyszerűen nem bírtam megkedvelni. Próbáltam, de nem sikerült, sőt egyenesen örültem neki, amikor minimálisra csökkent a szerepe. Még egy ilyen kényeskedő kiscsajt komolyan...nem mondom, hogy nem láttam, mert ez nem igaz, de az fix, hogy falramászom tőle
Pilótát is nagyon hamar megkedveltem, azt hiszem mindenkinek jól jönne egy ilyen ofő, aki ennyire figyel a diákjaira és segíti őket.

Ami külön tetszett a regényben, az a váltott szemszög. Szinte már meglepő volt, hogy "csak" két nézőpont, nem három vagy öt mint a másik két regényben. De jó volt ez így, kellett, hogy mind Róka, mind Kisherceg gondolatait ismerjük, hogy igazán megszerethessük őket.


Jó olvasni ezt a történetet. Szépen, lassan oldalról-oldalra befészkelte magát a szívemben, mintha mindig oda tartozott volna.
Szerencsés az, aki még csak most fogja olvasni, legszívesebben én is kezdeném az elejéről.
Azt éreztem olvasás közben és utána is sokáig, hogy újra hiszek abban, hogy mindenkire rátalál előbb utóbb az-az ember, aki nem a külsőségeket, hanem a lelket látja meg a másikban.
Aki számára fontos lesz.
Aki megszelídíti.
Kívánom, hogy találjátok meg mind a saját kishercegeteket.





Bejegyzés  EXTRA
- Interjú Róbert Katalinnal -

Hikari: Milyen érzésekkel kezdtél a regény megírásának?

Róbert Katalin: Nagyon vártam. Az első ötletmagot, amiből kibontakozott ez a regény, még 2015-ben írtam meg, és már akkor éreztem, hogy vissza kell még térnem Róka és Kisherceg történetéhez. Szuper volt leülni és tényleg megalkotni őket, hangot találni Kishercegnek is (Rókáé az elejétől megvolt), és végigvezetni őket ezen az úton.

H.:  Ez a 3. könyved, ami a Könyvmolyképző kiadó gondozásában jelent meg. Eddig egy Szivárványkörös es egy Arany pöttyös könyved van. Más volt teljesen ifjúsági Vörös pöttyöst írni?

R. K.: Igazából a Szívből, színből, igazán egy picit Vörös Pöttyös, csak a tematika miatt végül a Szivárvány körbe került. Mindenesetre az énkeresés, felnőtté válás, önelfogadás ott is megjelenek, a szereplők fiatalok (bár valamivel idősebbek, mint a Szelídíts meg! hősei), és fontosak az érzelmek.

Mivel én általában történetet mesélek, nem éreztem másnak az írás élményét. Most ezt a sztorit akartam elmondani, erről a két karakterről akartam beszélni. És igen, ők középiskolások, ezért ez egy középiskolás történet, és nyilván oda kellett arra figyelnem, hogy a középiskolás olvasóknak izgalmas legyen, de számomra az írás élményében nem volt nagy különbség.

H.: Ez egy gonosz kérdés lesz de kíváncsi vagyok: a saját regényeid közül mindig azt szereted leginkább ami "friss" vagy van egy fix, ami kedves számodra?

R. K.: Pontosan ahogy mondod: a legfrissebb áll a legközelebb hozzám. Hiszen egy évvel ezelőtt még a szövegen dolgoztam, tavasszal még szerkesztettük, nyáron még a borítóját terveztük. Naná, hogy most nagyon izgulok érte, hogy az olvasók megszeressék. Később, ahogy telik az idő, az ember érzelmileg is eltávolodik kicsit. Fontosak a régi könyvek is, szeretem őket, de most a legjobban Rókáékért izgulok.

H.: A kézirat címe és a végső cím nem ugyanaz. Miért kellett változtatni? Te hogy reagáltál erre?

R. K.: Az eredeti címben a leghíresebb Saint-Exupéry idézetet forgattam ki kicsit: Ami a szemnek láthatatlan – ez a „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” idézetből származik, és szépen reflektál a kötetre.

Az új címet az utolsó pillanatban, a borító véglegesítésekor találta ki Katona Ildikó, a Könyvmolyképző kiadóvezetője. Frappáns, édes és pontosan hozza azt, ami körül forog ez a könyv, sőt, ami nekem A kis herceg fő mondanivalója.

Szóval ez egy nagyon gyors döntés volt. Katona Ildikó írt, hogy mit szólnék a Szelídíts meg! címhez, én pedig rábólintottam, mert nagyon passzol, és sokkal könnyedebb, mint az én eredeti címem. (Hajlamos vagyok elvont címeket adni. Szerencsére van egy kiadóm, akik segítenek megtalálni a kevésbé elvont szókapcsolatokat.)

H.: A kisherceg regény motívumai fellelhetők a sorok között. Ezek szerint neked is sokat jelent a könyv?

R. K.: Emlékszem, hogy milyen sokszor volt gyerekkoromban a kezemben, emlékszem, hogy mennyire nagy mondatok voltak benne. Néha már zavart is a sok életbölcsesség. Rengeteg játékosságot csak később, felnőttként újraolvasva tudtam igazán értékelni benne.

Ha ez lenne a legkedvesebb gyerekkori olvasmányom, talán nem is tudtam volna hozzányúlni, nem tudtam volna játszani vele, alakítani, kiforgatni benne dolgokat. Amit éreztem, az a tisztelet és a kíváncsiság furcsa keveréke volt. Érdekelt, hogy ezek a figurák átültethetők-e a mai világba. Érdekelt, hogy mit lehet egy kamaszkönyvben megmutatni abból a magányból, útkeresésből, gyermeki ártatlanságból, ami a herceget jellemzi, és hogyan tud megmutatkozni az az óvatos közeledés, ami a róka és a herceg között történik Saint-Exupéry művében.

H.:  Erwint ötletet a saját cicád Kosztya adta. Hasonlít egymásra a két állat akár kinézetben akár személyiségben?

R. K.: Mindig azt mondom, hogy nem mintázok könyvszereplőt valós személyről, de igaz ami igaz, Erwin egy az egyben Kosztya. Szürke cirmos kandúr, aki imádja a vendégeket, akár a kéményseprőnek is hajlandó dorombolni, mellém fekszik a kanapén, ölembe ül a gépnél, és néha nyávogva követeli ki a figyelmet.

A Kezdjetek el élni!-ben felbukkan egy thai sziámi macska, aki meglehetősen olyan, mint Naoko cicám, szóval úgy éreztem, jár Kosztyának is egy szerep.

De ennyi volt a macskáim szerepeltetése, legközelebb egy kitalált kutyáról írok, ígérem.

H.: Volt olyan jelenet ami végül nem került bele a végső szövegben?

R. K.: Nem hagytunk ki jelenetet a kéziratból. Nem túl vaskos ez a regény, és a szerkesztés során úgy tűnt, minden a helyén van benne. Néhány dolgot bővítettünk, de kivágni szerencsére nem kellett semmit. És az én fejemben sem maradt jelenet, mindennek, amit elterveztem, meglett a helye, szerepe a végső műben.

H.: Mennyire volt kihívás ilyen fiatal karakter bőrébe bújni?

R. K.: Hozzám közel kerültek, jól éreztem magam, miközben a karaktereket írtam, mert megszólítottak és vezettek. Értettem és éreztem, hogy mi foglalkoztatja őket, mert sikerült megismerni minden fontosabb szereplőt – így pedig már nem volt nehéz írni őket.

H.: Neked van emlékezetes gimis élményed? Milyen érzéssel gondolsz vissza arra a 4 évre?

R. K.: Szerintem gimnazistának lenni baromi nehéz, és őszintén mondom, én nem vágyom oda vissza, jó hogy elmúlt az az életszakasz. Az egyetem például sokkal jobb volt.

Sok fantasztikusan jó pillanat eszembe jut barátokkal – nagy nevetések, közös élmények, programok, nagy beszélgetések, gólyatáborok, játékok. De sok nagyon szomorú időszak is volt ott, mert kamasznak lenni sokszor baromi nehéz, és szerintem majdnem mindenki érzi legalább egyszer nagyon egyedül magát kamasz korában. Különleges évek, nehéz évek, kihagyhatatlan évek. De, köszönöm, jó túl lenni rajtuk.

H.:  Róka és a szülei közt sokáig egy titok tette feszültté a légkört. Tényleg ennyire egoisták ma az emberek, hogy 1 évig nem tűnik fel nekik, ha baj van?

R. K.: Nem igazán nevezném ezt egoizmusnak. Róka szülei pontosan látják, hogy a lányuk nincs jól, és igyekeznek is tenni valamit – csakhogy van egy teljesen kézenfekvő magyarázat arra, hogy Róka miért ilyen tüskés: a válás. Így ők azt hiszik, ez a probléma. És nyilván ez is bántja, de történt vele még valami, amiről nem tud és mer beszélni.

Ilyen titkokat emberek nemhogy egy évig, hanem sokszor akár egy évtizedig is hordoznak, és közben élnek hol boldog, hol kevésbé boldog életet. Tehát az, hogy nem bukik ki Róka múltja, nem a szülei hibája, inkább egy általános jelenség. Én úgy érzem, a szülei próbálkoznak, csak mivel nem tudják, mi a valódi baj, sokáig nem tudnak megfelelően segíteni a lányuknak. Például ők arra ösztönzik, hogy barátságokat kössön, mert nem értik, valójában miért zárkózik el.

Elkövettek egy hibát, mert egyszer tényleg nem figyeltek eléggé a lányukra – de az elmúlt év során igyekeztek, csak nem találták a kulcsot, amit Kisherceg végül megtalál.

H.: Kisherceg az iskolai programban azt látta, hogy a felnőttek beszűköltek fásultak. Szerinted lehet ezen változtatni vagy egyszerűen ezzel jár a felnőttség és a munka el kell fogadni?

R. K.: Szerintem rengeteg ember fásult, mert nem olyan az élete, a munkája, a hétköznapjai, ahogy elképzelte. Mert nem jutott el az álommelóhoz, vagy az egykori álomról kiderült, mégsem jó, vagy már nem érdekes – és nem mernek változtatni. Vicces módon a Kezdjetek el élni! foglalkozik is ezzel, a fásult hétköznapokba ragadt felnőttekkel, akik nem mernek lépni.

Persze a felnőttek ábrázolása a Szelídíts meg!-ben, kicsit parodisztikus. Visszaköszönnek bennük A kis herceg bolygói, és biztos, hogy túlzók. Bevallom, sokat röhögtem írás közben rajtuk… A legtöbb foglalkozást, amiről írtam, ismerem annyiban, hogy vagy én magam dolgoztam ilyesmit, vagy találkoztam olyan emberrel, aki ezt dolgozta. Minél jobban ismertem a foglalkozást, annál könnyebb lett parodizálni. Ebben van talán egy kis „vedd észre magad!”-üzenet a felnőtteknek is. Szereted te, amit dolgozol? És ez látszik is rajtad?

Én azt gondolom, nagyon fontos lenne, hogy szeressük azt, amivel nap, mint nap foglalkozunk. És fontos, hogy meg tudjuk mutatni, mi a jó benne és mi az, ami esetleg kevésbé jó.

H.: Ha egy mondatban meg kéne fogalmazd a regényed üzenetet mit mondanál?

R. K.: Igazából nem tudom, hogy kell-e egyetlen mondatnyi üzenet egy regénynek, és kell-e, hogy az író emelje ki azt. Ha valakinek azt üzeni a könyv, hogy figyelni kell egymásra, az jó. Ha valakinek azt, hogy nem hibás a múltban történt dolgokért, még ha olyasmit élt is át, mint Róka, az nagyon jó. Ha valakinek azt, hogy nem baj, ha nem felel meg mindenben az elvárásoknak, és merjen hibázni, az megint jó. Ha valakinek azt, hogy mások sem tudják tizennyolc évesen, mit kezdjenek magukkal, az is jó.

Több dologról is akartam írni. Remélem, ki-ki megtalálja azt, ami megszólítja a könyvben.

H.: Mik a terveid a jövőre nézve? Továbbra is egy kötetes regényeket írnál vagy esetleg trilógiákban is gondolkodsz? Vagy egyik se, most egy kicsit pihenteted a benned élő írónőt?

R. K.: Egyelőre sorozatterveim biztosan nincsenek. Ha bármikor lennének, akkor inkább olyan lazán összekapcsolódó sorozatokat tudok elképzelni, ahol az egyik kötet főhősei a másik kötet mellékszereplői, azaz a világ azonos, a főszereplők nem. Egykötetes ötletem van, lassan át is lép a tervezős fázisból az írós fázisba. Aztán meglátjuk, milyen gyorsan ölt alakot.

Köszönöm Róbert Katalinnak, hogy az első interjút én készíthettem el vele a Szelídíts meg! kapcsán.