Deborah Lytton: Csend

„Csak a jelent ismerhetjük, ezt a percet. Oszd meg velem ezt a pillanatot!  Bízz a szívedben.”

Kiadó: Harmat
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 334
Fülszöveg:
A tizenöt éves Stellának minden esélye megvan arra, hogy egyszer teljesüljön leghőbb vágya: a Broadwayn fellépve megmutathassa tehetségét tehetségét a világ előtt. Egy tragikus baleset következében azonban egyik napról a másikra elveszíti hallását. A teljes némaságba burkolózva nemcsak a barátaiba és a hangjába vetett hite rendül meg, hanem az önmagával kapcsolatos elképzelései is megkérdőjeleződnek: van-e célja az életének az éneklésen kívül? 
Az orvosi beavatkozás előtti tizenhét napot kell ebben a „csendbuborékban” töltenie, miközben egyedül – a beszédhibája miatt lassan, dadogva beszélő – Hayden szájáról képes olvasni. A fiú mindent megtesz azért, hogy megmutassa neki: miként fedezheti fel önmagát és a körülötte lévő világ csodáit hangok nélkül is… 
A Csend egy váltott szemszögű, lírai történet arról, hogyan képes a szerelem áthatolni a némaság leküzdhetetlennek tűnő falain.

Még valamikor tavaly láttam az egyik ismerősömnél, és azonnal fel is vettem a listára, amelyen azok a könyvek vannak, amiket mindenképp el szeretnék olvasni a közeljövőben.
Végül majdnem egy évet ült a várólistámon a regény, aztán a napokban nagyon meg jött hozzá a kedvem, szóval nekikezdtem az olvasásának. Rekordsebességgel értem a végére.

Főszereplőnk Stella, akinek mindene az éneklés és legnagyobb álma, hogy egy nap a Broadway-en léphessen fel, ehhez pedig tökéletes első lépésének tűnik az iskolai musical főszerepe.
A próbákon ismeri meg Hayden-t, aki más, mint a többiek.
Azonban amikor Stella élete egyik napról a  másikra a feje tetejére áll, mégis Hayden és az ő szavai az egyetlenek, ami színt visz a szürke monotonitásba.
Tizenhét nap csendbuborékban.
Mire elég kicsit több, mint két hét? Valóban képesek vagyunk ilyen rövid idő után is máshogyan nézni a világra, az életre és önmagunkra?

Nem nagyon tudnám megindokolni anno igazából mi fogott meg benne. Talán a tartalom és a borító így együtt érte el, hogy olvasni akarjam, mégis elég sokáig húztam-halasztottam.
Aztán nekikezdtem, és onnantól egyszerűen ledaráltam.
Jött velem a könyv egy hosszú hétvégés kirándulásra, és hiába nem volt túl sok időm olvasni, valamennyit azért csak loptam magamnak. Néhány félórácskákat esténként.
Adott egy tizenöt meg egy tizenhét éves főszereplő és én azt hittem, hogy nagyon „ifjúsági” lesz a történet (már csak a korukból kiindulva is), ehhez képest kaptam egy történetet, amin rajta van ugyan az „ifjúsági” címke, mégis komoly témát érint, nagyon élvezhetően és befogadhatóan.

Látunk. Érzünk. Hallunk. Mind olyan „képesség”, amelyet természetesnek veszünk… pedig bármikor elveszíthetjük bármelyiket.
Elég nehéz elképzelni azt, hogy nincs hang körülöttünk. Se zene, se a beszélgetés megszokott moraja, de még egy számítógép monoton zúgása sem. Semmi. Zero. Nulla.
Két dolgot tehetünk: vagy fetrengünk az önsajnálatban és úgy fogjuk fel, hogy vége a világnak…
Vagy pedig megragadunk minden lehetőséget, ami ebben a helyzetben (is) elénk kerülhet.
Főszereplőnk azt hiszem mind a két útra rálépett a történet során, de szerencsére az utóbbit választotta.
Azt hiszem, ezek a részek tetszettek a legjobban a könyvben, ahogy kinyílt Stella számára a világ. Ahogy egy idő után már nem bánta a hallása elvesztését, helyette érezte a szellőt a bőrén, a különböző illatokat, a talajt a talpa alatt. Jelen volt, része lett a világnak, és ez zseniális megoldás.

Azonban amiért nem kap tőlem a könyv maximális imádatot, azok maguk a szereplők. Értem én, hogy tizenévesek és még életük elején járnak, de olyan alapvető dolgok nem jutottak eszükbe. Főleg Stella-nak… nem fogok spoilerezni, ha elolvassátok a könyvet, szerintem rájöttek, főként mire gondolok. Egyébként a maga módján szinte már szerethető karakter, csak néha még annyira gyerekes, hogy forgatom a szememet.
Aztán ott van Hayden, akiben rengeteg kiaknázatlan lehetőség maradt. Ami nagyon böki a csőrömet, hogy a srác beszédterapeutához járt aki verseket memorizáltatott vele. Szerény vélemény szerint egy jó pszichológus kellett volna inkább, de ez tényleg csak az én véleményem. Egyébként szívesen eltöltenék vele én is tizenhét napot.
Jó volt mindkettőjük gondolataiba, aggodalmaiba belelátni, így talán még jobban drukkoltam, hogy találják meg az utat egymáshoz.

Lilyt inkább nem kommentálom, és legjobb barátnak semmiképpen nem nevezném. Aki ilyen önző módon viselkedik, az ne nevezze magát barátnak, mert felmegy a vérnyomásom.
Emersont, Stella anyukáját és Hayden nagypapáját viszont kedveltem, bár őket is lehetett volna még egy kicsit jobban árnyalni.

Jól esett olvasni ezt a könyvet, még úgy is, hogy nem vagyok száz százalékosan elégedett a fentebb említett hibák miatt.
Mégse bántam meg, hogy elolvastam, mert azért egy egészen kicsi részt a szívemben szépen csendesen kisajátított magának, már csak a téma és a meg-megjelenő csodaszép gondolatok miatt is.
Amit először tragédiának élünk meg, az később egy lehetőséggé válhat.
Csak elég nyitottnak, figyelmesnek és türelmesnek kell lennünk hozzá.
Ismerős az-az érzés, amikor befejezel egy regényt, és aztán megszállottan nekiállsz keresgélni hasonló témájú/stílusú könyveket? Pont így érzem most magam.