Tillie Cole: Ezer törött szilánk (Ezer csók 2.)

Ezt tesszük azokért, akiket szeretünk. Átkaroljuk őket a sötétségben.

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás éve: 2025

Oldalszám: 464

Fülszöveg:

Amióta három éve elvesztette szeretett nővérét, Savanna Litchfield nem él teljes életet. Amikor a terapeutája azt javasolja, hogy csatlakozzon egy gyászoló tizenéveseknek szóló világ körüli utazáshoz, a lány beleegyezik, hogy útnak induljon. Közben a nővére hátrahagyott, olvasatlan naplójában keres lelki támaszt.

A tizenhét éves Cael Woods dühös. Egy évvel bátyja elvesztése után az élete lejtőre került. Cael, aki egykor a junior bajnokság legígéretesebb hokijátékosa volt, nem tud többé jégre lépni. És hallani sem akar arról a külföldi útról, amit a szülei kiválasztottak neki.

Miután útra kelnek, Cael és Savannah egyre inkább egymásban talál vigaszt. Ahogy apránként megbirkóznak a gyásszal, lehet, hogy ez a kezdete lesz egy olyan szerelemnek, amiről sosem gondolták volna, hogy újra átélhetik?

Tillie Cole Ezer csók című könyve egyike azoknak a kedvenceimnek, amiket időről-időre bizony újraolvasok, még akkor is, ha tudom, hogy fájni fog. Amikor kiderült, hogy jön egy második kötet, egyszerre voltam szkeptikus és izgatott, hogy vajon mit lehet írni egy ilyen erős nyitókötet után... Itt is hálásan köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak, hogy kaphattam egy recenziós példányt!

Poppy már négy éve, hogy a csillagok közé költözött, Savannah azonban nem képes túllépni szeretett nővére elvesztésén. A terápiák nem segítenek, így utolsó ötletként elküldik egy utazásra olyan fiatalokkal, akik szintén elveszítették valamelyik szerettüket.

Cael-t belülről feszíti a dühe a bátyja halála óta és nem tud vele mit kezdeni. Viszont ezzel a viselkedésével mindenkit elmar maga mellől, aki támogatni akarja: a sporttársait, a legjobb barátját, a szüleit. Nem hagynak neki választási lehetőséget, részt kell vennie az utazáson.

Vajon néhány hét távol attól a helytől, ami intenzívvé teszi a fájdalmat, tényleg segít gyógyulni? A gyász útja mindenkinél más,  de vajon képesek lesznek továbblépni?

Tényleg nem tudtam, mire számítsak. Az Ezer csók kissé kitépte a szívemet, és őszintén nem voltam biztos benne, hogy Savannah története tudja hozni ezt a színvonalat.

Nos, három fejezet után bebizonyosodott, hogy elég nagyot tévedtem. Ciki is volt nyelni a könnyeimet a vonaton, már pedig így történt. Ez a könyv pont úgy betalált érzelmileg mint Poppy és Rune története.

Sőt, talán még jobban is, hiszen az Ezer törött szilánk az itt maradtak fájdalmának, bűntudatának,szomorúságának története, és épp ezért megy mélyre. Elvégre - szinte biztos vagyok benne -, hogy mindannyian vesztettünk már el olyan embert, aki fontos volt számunkra. Aki a világot jelentette, a támaszt, a sziklát, amikor az élet megtépázott minket. És ha valami összetör minket, akkor normális, hogy dühösek vagyunk, talán dédelgetjük is ezt a dühöt... aztán idővel elfogadjuk, és megtanulunk együtt élni vele. 

Olvastam régebben egy idézetet, és miközben haladtam a könyvvel, időről-időre eszembe jutott: "A gyász nem múlik el, csak körbenövi az élet." Nagy tanulság ez, és ahogy országokról-országra haladnak a karakterek, úgy tanulják meg ezt ők is. Néha könnyekkel a szemükben, máskor mosollyal az arcukon, vagy a tehetetlenségtől remegve, de... Mind Norvégia, mind India, mind Japán ad számukra egy olyan nézőpontot, ami segít nekik. Élveztem olvasni arról, hogy hogyan kapcsolódnak össze az úticélok a gyász egy-egy állomásával, és Tillie Cole mindeközben nem felejtette el a legfontosabbat: hogy ez egy nagyon törékeny folyamat. És nem félt megmutatni azt sem, hogy bizony a a gyógyulás nem egyenes. Vannak, sőt, kellenek is visszaesések.

Savannát egyébként megkedveltem, bár biztosan lesz, aki nem fogja érteni a cselekedeteit, és szóvá fogják tenni, hogy 'a történet szerint ennyi idő eltelt, hiteltelen...', de tudjátok mit? Megismétlem: a gyász mindenkinél más. Nincs erre általános képlet, hogy ennyi idő alatt ki kellett volna lábalnia belőle... és pont ezért volt elképesztően erős és hiteles az ő karakterfejlődése. Ezért voltam rá fejezetről-fejezetre büszkébb.

És hasonlóan érzek Caellal kapcsolatban is, bár az ő útja máshogy, más miatt volt nehéz. Mégis azt mondom, hogy nála pont az a fordulópont volt egy karakterfejlődés szempontjából fontos rész, amikor eldöntötte, hogy gyógyulni akar. Annyira szerettem ezt a fiút. Néha szívesen kirángattam volna a könyvből, hogy megöleljem, mert megérdemelte volna.

Ugyanakkor nem tudok szó nélkül elmenni kettejük kapcsolata mellett: volt velük két, gyászfeldolgozásban jártas felnőtt, szakember! Ők mégis folyamatosan egymást használták kapaszkodónak. Értem is, de közben azt éreztem, hogy ez nem oké, nem egészséges, a Miáékhoz is forduljatok, mert igazán segíteni ők fognak! Lehet jönni kommentben megkövezni, hogy nem értem a "gyógyító szerelmüket", de akkor is vállalom a véleményem.

De szerettem a másik négy fiatalt is:különböző csomagot cipeltek ugyan magukkal, máshol tartottak a gyászmunkájukban, de mindannyian hihetetlenek voltak. És talán nem spoiler ha azt mondom: mire vége az utazásnak, ki tudják mondani: csendben elengedlek.És  lehet, hogy az árnyékom még mindig a tiédet keresi, a szeszélyes gesztusaid emlékébe kapaszkodva mintha az, hogy rád gondolok, visszahozna téged. De valami megváltozott: már nem reszketek a hiányodtól.

Hosszú út vezeti őket ideáig, de érdemes végigkövetni.

Tillie Cole megint megnyert magának. És megint könnyeket csalt a szemembe.

Amíg Poppy könyve összetört, addig Savanna könyve jött, hogy összerakjon. Hogy lezárást adjon, lehetőséget a fellélegzésre.

Ez a történet a gyógyulás története. Emlékeztet rá, hogy a veszteség ellenére vár ránk egy élet tele szépséggel és szeretettel. És ezt az életet bizony magunkhoz kell ölelni, és minden pillanatát ki kell élvezni.

*Hikari