Gayle Forman: Hová tűntél? (Ha maradnék 2.)

"Nem abbahagyni nehéz. Csak a döntést nehéz meghozni. Ha ezt a mentális lépést megtetted, a többi már gyerekjáték"

Kiadó:  Ciceró
Kiadás éve: 2015
Oldalszám: 288
Fülszöveg:
Három év telt el azóta, hogy Mia eltűnt Adam életéből. És Adam három éve nem tudja pontosan, hogy miért. 
Amikor útjuk egy éjszaka erejéig keresztezi egymást New Yorkban, Adam végre felteheti Miának a kérdéseket, amelyek azóta is gyötrik. De vajon ez a néhány óra ebben a varázslatos városban elég-e arra, hogy maguk mögött hagyják a múltat? Vajon van-e esély az újrakezdésre mindazok után, ami velük történt?



Amikor befejeztem a Ha maradnékot, tudtam, hogy nem hagyhatom ki a folytatást sem. Egy hiba volt, nem számítottam rá, hogy ennyire olvasni akarom, hiszen egyszer már elolvastam, de mégis úgy éreztem, hogy csak akkor lesz teljes, ha Adam szemszögéből is megismerem a történetet.
Úgyhogy megszereztem, és elmerültem benne.

Annyira emlékeztem csupán, hogy ebben a regényben Adamon van a hangsúly, az ő szemszögéből látjuk a dolgokat. Úgyhogy jó volt feleleveníteni, hogy ez mégis mit jelent.
Már csak amiatt mert nem egészen ott folytatódik a regény, ahol Miáé abbamaradt. Ugrottunk egy embereset, és három évvel később vagyunk.
Adam elérte azt, amire mindig is vágyott. A bandája, az Üstökös valóban berobbant a zenei világ égboltjára, több ezres rajongóseregük van, lányok sikoltják a nevét, turné-turné követ.
Ám  a fiú már nem élvezi. Már csak teher neki az egész. Az együttestől eltávolodott, pánikrohamok gyötrik, képtelen boldog lenni.  Egyszerűen kisérti egy lány, egy emlék...
Egészen egy New yorki-i komolyzenei koncertig. Ahol kénytelen rájönni, hogy ő maga lett a lénye szelleme az évek alatt.

Igazából tartottam tőle, hogy nem fogja elérni az első kötet színvonalát. Nem kicsit, hiszen a legtöbb ilyen folytatásnak számomra nem kicsit van erőltetett szaga. Vagy élem át ugyanazt a történetet, csupán másik nézőpontból- Aztán valljuk be...ezek nem igazán viszik előre a cselekményt. Legalább is a legtöbb esetben, tisztelet a kivételnek. Amilyen bizony ez a regény is. 
Hisz Mia felébredt, ám mi nem egy, a boldogságtól kicsattanó fiatalembert kapunk, hanem egy depressziós, komplexusokkal, és szorongásokkal teli valakit. Elég éles ellentét, nemde?
Ám pont, mint Mia esetében, itt sem maradunk sokáig információk híján. Az írónő szép fokozatosan elkezdeni adagolni nekünk, hogy mégis mi történt a sráccal. Bizony, kapunk azokból a kóma utáni hetekből is nem keveset, mert visszaemlékezések itt is vannak, de nem csupán Adam gyerekkorából, hanem a Miaval történt hetekből is. 
Nem is kevés. Ott vagyunk, olvassuk a felépülésének lépcsőfokait, látjuk azt, hogy gyógyítja a testét és a lelkét egyaránt a zene. Ugyanakkor átéljük azt a bizonyos levél megérkezését, majd azt, hogy Mia végül minden ellenére a Julliard mellett dönt.
Adam pedig innentől megindul a lejtőn.
Persze, nem lehetett könnyű egy ennyire komoly dolog után elengedni azt, akiért bármit megtennél, mégis...vajon mi a fontosabb? Boldogtalannak lenni, ha a másik boldog, vagy önzőnek lenni, és mindenáron magunk mellett tartani a szerettünket? Azt hiszem, erre nincs, és nem is lesz soha jó válasz, mindenesetre Adam megjárja a hadak útját Mia nélkül. Aztán pedig hirtelen a zenébe menekül, egyik dalt írja a másik után, és mire észbe kap, újra az Üstökössel van, és valóban Üstökös sebességgel törnek felfelé a zenei világban.

Egy estéig, egy estével a következő turné előtt viszont minden alapjaiban változik meg. Alapjaiban, és örökre. Csupán egy komolyzenei koncerttel. Egy koncerttel, ahová betér egy híres rocksztár, mert már nem hallja a szíve zenéjét.
Aztán pedig mintha visszarepült volna az időben...már Mia előtt áll, vele van, és közösen indulnak el, hogy felfedezzék a nagyváros éjszaka elrejtett titkait.

De vajon mire elég huszonnégy óra? Képes lehet-e az ember arra, hogy ha nem is teljesen, de legalább elkezdje megjavítani azt, ami évekkel ezelőtt eltört? Meg lehet gyógyítani egy gennyező sebet? Fognak még énekelni a hangszerek második esélyről, jövőről, kettőjükről?

Én valamiért mindig is közel éreztem magamhoz azokat a történeteket, amelyekben férfi volt az elbeszélő, bár én se tudom, mi lehet az oka. Ezzel a regénnyel különösen így volt.
Még Mia könyve küzdelemről szólt, addig Adam inkább az újrakezdés, a döntés volt a középpontban, legalább is én így éreztem. 
Van, amikor el kell veszítenünk önmagunkat, hogy megtaláljuk hová tűntünk.
Van, amikor csak meg kell pengetnünk egyetlen hangot.
"Nyomoríts péppé!
Alakíts széppé!
Teremts egésszé!
Hát nem, hát nem,
hát nem megérné?"