Marc Levy: Ki nem mondott szavaink

"Ugyanis ma már sokkal jobban tisztában van vele, mint akárcsak tegnap, hogy a múltunk megértése, milyen nagy szerepet játszik abban, hogy azonosulni tudjunk a jövőnkkel."

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2011
Oldalszám: 360
Fülszöveg: 
Julia Walsh amióta az eszét tudja, sosem volt felhőtlen viszonyban az apjával. Alig találkoztak, alig beszéltek, akkor sem értettek egyet semmiben. Esküvője előtt néhány nappal a lány telefonhívást kap apja személyi titkárától. Ahogy azt előre sejtette, Anthony Walsh nem tud részt venni az esküvőjén. Ez egyszer azonban Julia kénytelen elismerni, hogy apjának kifogástalan mentsége van. 
Meghalt. 
A temetés másnapján Julia rájön, hogy apja nem csak az esküvőjét hiúsította meg a halálával, hanem még egy utolsó, elképesztő meglepetést is tartogat a számára… 
Jóvátehető-e vajon, amit a múltban elrontottunk? Kaphatunk-e még egy esélyt a sorstól, hogy elmondjuk egymásnak mindazt, amit elmulasztottunk elmondani? Túlélhet-e egy szerelem majdnem húsz évnyi távolságot? 
Egy apa-lánya kapcsolat és egy, a leomló berlini fal tövében szövődött szenvedélyes első szerelem története. 



Ez a könyv ékes példája annak, hogy van a közösségi oldalnak is pozitív oldala, már csak amiatt is, mert a kiadó oldalán láttam a regényből egy idézetet ami megfogott...aztán néhány hete kiszúrtam a könyvtárban, és úgy döntöttem, ez egy jel, hogy olvasnom kell. Sokkal jobban tetszett, mint hittem.

Már az alaptörténetet is érdekesnek találtam, miszerint főhősnőnk Julia éppen az esküvőjére készül, ám egy váratlan telefonhívás által kiderül számára édesapja halálának híre.
Akit pont akkor temetnek el, mikor a fiatal nő esküdött volna.
Itt már mosolyogtam magamban, hogy ez igazán furcsa és ugyanakkor kellemetlen véletlen is, de jön a végrendelet helyett az ajándék.
Egy életnagyságú Anthony-apa-robot, aki közli vele, hogy ő bizony hat napig még kicselezte a halált, úgyhogy itt van, készen arra, hogy mé gha nem is sikerül teljesen, de legalább megpróbálják kicsinyíteni a majdnem két évtized alatt létrejövő árkot.
Vajon lehetséges ez? Főleg úgy, hogy a két felnőtt viszonya minden csak nem felhőtlen? Vajon van egyáltalán értelme? Nos, a regény megválaszol minden kérdést.

Őszinte leszek: untam az elején. Jó, persze, nem kell rögtön bedobni az olvasót a kiéhezett hiénák kifutójába, de én általában szeretem, ha már az elején elkap a lendület, az a tipikus akarjamtovábbolvasni-érzés. Itt ez sajnos nem volt meg. Sőt, fontolgattam azt is, hogy félreteszem, lehet, hogy nem az én könyvem...ugyanakkor Aranypöttyös, csak jókat mondanak róla...a végén meggyőztem magam, és nem hagytam félbe. 
Milyen jól is tettem.
A fülszöveg egy egészen picit félreérthető nincs szó a könyvben semmiféle apa-lánya románcról, a berlini fal egy külön történet. Hahaha, elhitted, hogy akkor ez a regény egy csöpögős, rózsaszín egymás nyakába ugrós love story?! Sajnálom, nagyon nem.
Sokkal komolyabb kérdéseket jár körül az olvasóval, kezdve azzal, hogy vajon milyen hatással van az ittmaradottakra, ha az elhunytnak hitt szerettükkel tölthetnek néhány plusz órát.

Nekem még él mind a két szülöm, viszont aki ismer, az tudja, hogy az édesapámmal való kapcsolatom hasonló a regényhez. Valahogy eltávolodtunk, nem beszélgetünk. (a miérteket, a részletekkel most hagyjuk)
Miközben olvastam a könyvet elgondolkodtam, talán fel kellene vegyem vele a kapcsolatot. Tudom, hogy a történet fikció, mégis megmozgatta a fantáziám: itt egy édesapa, aki már nem él, de mégis szeretne egy kis időt tölteni a lányával, hogy elmagyarázhassa neki a dolgokat, hogy elvigye olyan helyekre, amihez szép emlékek kötik, hogy megoszthassa vele a gondolatait, hogy elmondhassa az álláspontját.
Így járják be először Párizst, majd Berlint, megfordulnak különböző helyeken, átélnek különleges emlékeket, miközben megismerik egymást. Újra. 

Nagyon örültem, hogy egyrészt Julia már érettebb volt, nem vágott le minden miatt oldalhosszúsági hisztit, bár hibái neki is voltak. Emberből van, hibázik.
Az édesapja szintén, még ha ezt az elején nem is ismeri el. Anthony Wals-ot ahhoz túl büszke személyiségnek alkotta meg a szerző, aki lassan, és kicsiket alakul a történet alakulása közben. Nem vesz háromszázhatvan fokos fordulatot, de mindent megtesz azért, hogy bebizonyítsa a lányának, valójában fontos számára a boldogsága.
Ezt tartja szem előtt akkor is, amikor átnyúlt Juliának egy olyan borítékot, amit tulajdonképpen húsz évvel ezelőtt kellett volna eljuttasson hozzá.
Így lyukadunk ki a tartalomban említett berlini szálnál, visszaugorva az időben oda, amikor még állt a Kelet és Nyugat-Németországot egymástól elválasztó fal. Amikor egy szabaduló fiú képében a szerelem is megjelent.
Hiába jön be ez a szál, továbbra is az apa-lánya kapcsolaton van a hangsúly, nem válik semmi giccsesssé, már csak azért sem, mert ennyi év után újra megtalálni azt a fiút/férfit nem könnyű feladat.  Bármilyen furcsa, mégis a robot-Anthony biztatja a lányát, hogy kövesse megint a szívét és a vágyait, az megsúgja majd, hogy mit kell tegyen.

Nem egy könnyű olvasmány, képtelen vagy kitalálni, mi lesz a szereplők következők lépése, és épp emiatt izgulsz értük oldalról-oldalra. Nagyon szerettem, a rengeteg nevezetességet, ami megnevezésre került, és a visszapillantások Julia múltjába is ötletesek voltak, kellemes meglepetést is okozott néhány ilyen mozzanat. Főleg az elsők között, amikor a berlini fal, a rajta való átjutás került a középpontba.
Nincs benne csillámpor, se rózsaszín felhők, sőt igazából boldog, könnyes egymásratalálás sem. A valóság van benne, minden kendőzetlen őszinteségével; igen, a robotapuci ellenére is.
Azt hiszem ez a könyv, és maga Anthony Wals is olyan, mint a Szuperdada című film: "Ha szükségetek van rám, de nem szerettek, akkor maradok; ha nincs szükségetek rám, de szerettek, akkor elmegyek"
Hiába a plusz nap, semmi nem tart örökké...Anthony csak addig volt a lánya mellett, ameddig meg nem tette azt, amit meg kellett tennie: kinyitotta Julia szemét, elindította egy úton, ami talán boldoggá teheti, és rávilágított egy fontos dologra.
Beszélni kell. Beszélni muszáj. Mert az idő nem hozható vissza, nincs sok esély, hogy ilyen szerencsénk legyen. A végén pedig túl sok lesz a ki nem mondott szó...