Novellázzunk: Fekete hold

K. A. Hikari: Fekete hold


Szemerkél az eső, Jack felhúzott vállakkal, kapucni alá rejtett hajjal halad a new york-i tömegben.
Az utcai lámpák furcsa elmosódott foltokat vetnek a járdára.
A sötét sikátorokból, halk, mégis könyörgő suttogásokat visz felé a szél, de nem törődik vele.
Majd akkor, ha elkerülhetetlen lesz.
Rutinos mozdulatokkal kerülgeti az embereket, egyenesen a célja felé halad. Nincs kiterő, nincs megállás, a krizopráz medál hűvösen simul a bőrére. Védelem. A sötétség ellen, ami rá vadászik. Minden nap, de ilyenkor, teliholdkor különösen.
Csak érne már haza...
Hirtelen megtorpan a járda közepén. Nekiment valakinek.
- Elnézést. - veti oda, kikerüli. Ám ahogy elmegy az idegen mellett megérzi az egyáltalán nem ismeretlen hideg fuvallatot. Újra ledermed, noha tudja, hogy most tovább kellene haladnia.
De mégis visszafordul.
A lény továbbra is ott áll, most már látja a körülötte lévő, halvány, fehér derengést.
Ez mégis hogy...?
Ezen a síkon nem kellene testet, vagy legalább is valami afélét birtokolniuk.
Ugyanakkor neki pedig nem kellene látnia az elhunyt, bolyongó, békét nem találó lelkeket.
Mégis látja. Pedig nem őrült.
Innentől a "nem kellene" kifejezés eléggé értelmét veszti.
Az önmagával folytatott eszmecsere közben nem vette észre, hogy a lény időközben felé fordult. Szőke haja olyan világos, hogy szinte fehér, kék szemei úgy csillognak, mint az óceánon megtörő reggeli napsugarak.
- Menj! - hangja lágy, mégis határozott. Jack karján égnek merednek a szőrszálak. Ilyen még soha...
Csak egyet pislog, de újra normális emberek vannak körülötte. Nem törődik azzal, hogy nézhet ki, mennyire lehet döbbent, futni kezd.
Valami mélyen gyökerező ösztön mozgatja.
Hacsak egy pillanatra is megállná, észrevenné, hogy a suttogások megszűntek körülötte, és a kő továbbra is hűvös a bőrén.
Ugyanakkor a fellette levő hold olyan sötétté vált, akár élete árnyai.
Egy találkozás, mely kimozdította a világot a szokott rendből és soha többé nem lesz már ugyanolyan.