Poet péntek

Mivel nagyon szeretem a verseket, gondoltam létrehozok egy ilyen rovatot. Minden hét péntekjén este nyolc órakor közzéteszek vagy egy saját magam vagy pedig egy már befutott költő által írt verset.
Igyekszem változatos költeményeket hozni, és elkerülni a duplázást, de ennek ellenére megtörténhet, hogy véletlenül kétszer hozok egyet :)



A napokban fejeztem be az egyik Kosztolányi írást, plusz ma utaztam is.
Úgyhogy a mai vers számomra nagyon helyzethezillő.

Kosztolányi Dezső: A vonaton
Zörögnek a lombok a puszta vidéken.
A reggeli szélbe dalolnak a fák.
Oly bús ez a hajnali dalzene nékem,
a mozdony a néma mezőn rohan át.
Habozva, remegve suhan haza lelkem,
itt szótalan alszik az élet, a lét.
Nyújtózva puhán a nagy éjjeli csendben
az ember, a kő, a virág oly alélt.

Hortyogva iramlik előre a mozdony,
a ködbe sivít remegő kebele,
ó látom, a kert, fasor ébredez otthon,
a fénykoszorús nap az égre kele.
Jó édesanyám hivogat, de hiában,
kimondva ezerszer is a nevemet.
Majd látva redőtelen és üres ágyam,
könnyezve susogja: mi messze lehet!

Még ott a pohár, miből a bucsun ittam,
még lábnyomom ott van az utcaporon,
még érezem ajkukat ajkamon s itt van!:
most főmet az ablaküvegre nyomom.
Könnyem megered patakokban ömölve
és érzem a lelkem oly árva, halott.
S zokogva tekintek az éji mezőkre,
hol már az örömteli munka zajog.

Jer gőzparipám, menekülj e világtól,
a nap nyila oly sebező, idegen.
Éjjel menekül tova szótlan a vándor
elhagyva lakát remegőn, hidegen.
Nem ismeri őt a virág, a mező itt
és senki sem érti meg erre baját;
legjobb, ha az éjbe, magába tünődik.
A reggeli szélbe dalolnak a fák...

Nincsenek megjegyzések:

Üzemeltető: Blogger.