Jessica Koch: Közel a horizonthoz (Közel a horizonthoz 1.)

„A gondolatok hatalma. Az a döntő, amit az ember gondol.”

 Kiadó: Maxim

Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 464
Fülszöveg:
Egy nagy szerelem története. Történet a bizalomról, bátorságról, fájdalomról, kétségekről, és az elengedés erejéről. Igaz történet. Jessica fiatal, nem szereti a bonyodalmakat, és sokat ígérő jövő vár rá. Amikor egyik este elmegy otthonról, nem sejti, hogy a nagy szerelmével fog találkozni. Nem sejti, hogy ez a találkozás az egész világképét meg fogja változtatni. És főleg azt nem sejti, hogy hamarosan élete legnehezebb döntése előtt fog állni… Történet egy olyan életről, amely derűlátás, remény és félelem között ingadozik. Nyitottan, őszintén és tág rálátással számol be a múlt eseményeiről, és közben nem egy tabutémát érint.

Hónapokkal korábban olvastam Pandalány értékelését a könyvről, akkor tettem is várólistára, de idővel elfelejtkeztem róla. Aztán a napokban pörgettem a várólistámat, hogy mit kellene kölcsönöznöm a könyvtárból zárás előtt, és megakadt a szemem a regényen. Anélkül vettem ki, hogy felidéztem volna, miről szól.

Jessica 1999-ben ismerkedik meg a német-amerika származású Danny-vel. Kapcsolatuk nem indul zökkenőmentesen, amikor pedig azt hinné az ember, egyenesbe jönnek, robban a bomba.
Két fiatal egyedül a megbélyegzés, az előítéletek, az idő, a világ ellen.
Harcot, háborút vívnak több fronton is.
És semmi biztosíték nincs a győzelmükre az egymásba vetett hitükön és szeretetükön kívül.

Éppen áramszünet volt a munkahelyemen, úgyhogy jobb teendő híján elkezdtem olvasni, és a munkaidő végére elolvastam az első száz oldalt.
Akkor még azt hittem, semmi extra csupán egy fiatalkori szerelem története, ami akkora hatással volt az írónőre, hogy papírra vetette.
Nagyobbat nem is tévedhettem volna.
Mikor erre rádöbbentem, az olyan érzés volt, mintha áthajtott volna rajtam egy tehervonat. Vagy, mint egy mellkason rúgás. Kiszorult a tüdőmből a levegő. Itt volt az első alkalom, amikor le kellett tennem a könyvet egy kicsit. De nem az utolsó. Everything will be okay. Reménykedtem. Ekkor még…

Aztán ez a reménykedés eltűnt. Lett helyette düh. Az a zsigeri, bármikor kitörhető, amit nagyon szívesen levezettem volna néhány emberen a történeten belül.
Lett helyette tagadás. Méghozzá elég hosszan, egyszerűen nem akartam, nem voltam hajlandó elfogadni, hogy ilyen létezik. Márpedig létezik. Tényleg elkeserítően felszínesek tudunk lenni. Még csak nem is akarjuk venni a fáradtságot, hogy informálódjunk, beérjük a hallomásból megismert fél és sokszor hamis információkkal.
Lett helyette gombóc a torkomban. Ahogy haladtam a könyvvel, egyre nagyobb, hogy a végén már alig tudtam nyelni. 
Tabu témák tömkelege ez a történet, olyan dolgok kerülnek előtérbe, amit hallva az emberek többsége még mindig befogja a fülét, becsukja a szemét. Mintha azzal, hogy nem vesz tudomást, nem is léteznének. Pedig léteztek akkor, léteznek most is… és félek attól, hogy hiába telt el húsz év, még mindig nem vagyunk kellő módon elfogadóak, még mindig túl sokan vesznek fel önként szemellenzőt.

Hálás vagyok Jessica-nak, hogy volt elég ereje megírni, majd az olvasóközönség elé tárni a történetet.
Valószínűleg elsősorban önmagának segített azzal, hogy papírra vetette életének egy nagyon fontos szakaszát,  véleményem szerint viszont, azzal, hogy ezt ki is adatta, másoknak is segített. Olyanoknak, akik olyan helyzetben vannak/voltak, mint ő. Nem ringat egy percig senkit hamis reményekben, viszont kapaszkodót nyújt számukra, hogy nincsenek egyedül a harcban.
Danny  elképesztő. Nem omlott össze az események súlya alatt hanem harcossá vált, és az is maradt az utolsó pillanatig. Olyan ember, akire felnézek, noha nem találkoztam, beszéltem vele soha, és igazából ismeretlen számomra, mégis rettentően motiváló személyiség.  Pont úgy, mint Tina. 

Elképesztő csapatot alkottak ezek hárman, de örülök, hogy ott volt számukra egy olyan ember, mint Jörg. Vagy Ricky. Akik nem engedték, hogy megfulladjanak, amikor összecsaptak a fejük felett a hullámok.

Nem akarom, hogy igaz legyen, de az élet nem kívánságműsor. Soha nem volt, és soha nem is lesz az.
Még mindig nem tűnt el a gombóc a torkomból. Valószínűleg egy ideig nem is fog. A szívem egy része a sorok között marad, én pedig megváltoztam. Hatással lett rám ez a könyv. Felnyitotta a szememet, hogy lássak, ne csak nézzek.
A legkegyetlenebb történeteket az élet írja. És vagy ad happy endet, vagy nem.
Vajon mennyi könnyet lehet hullajtani emberekért, akikkel nem találkoztam, mégis úgy érzem, ismertem őket?
Az ember akkor hal meg igazán, ha elfelejtik. Én soha nem fogom felejteni egyiküket sem.

*Hikari