Rachael Lippincott – Mikki Daughtry – Tobias Iaconis: Két lépés távolság

„Kell, hogy legyen megoldás. Van megoldás. Csak meg kell találnom.”

Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 272
Fülszöveg:
Szerethetsz valakit, akihez sosem érhetsz hozzá? 
Stella Grant élete minden pillanatát pontosan megtervezi. Cisztás fibrózissal küzd, és egyedül egy új tüdő adhatna neki egy kicsit hosszabb, könnyebb életet. Mindig szigorúan három lépés távolságot kell tartania más betegektől, és ő nem olyan, aki kockáztatni merne. Egészen addig, amíg be nem toppan az életébe a vad Will Newman, akinek rakoncátlan tincseitől és csodás kék szemétől Stella gyomra azonnal szaltózni kezd. Azonban a fiú éppen az, akitől a lánynak mindenképp távol kéne tartania magát, hiszen már a lehelete is életveszélyes lehet a számára. De mi van, ha a szívük és zsigeri vágyódásuk egyre közelebb húzza őket egymáshoz? Ha csak egy kicsit lefaraghatnának a távolságból… Vajon két lépés tényleg olyan veszélyes lenne, ha egyszer csak így nem törik össze a szívük?

Emlékeim szerint már azóta szerettem volna elolvasni, hogy Ashley megvette magának a Könyvfesztiválon, ehhez képet mindig más került a kezembe, ez a könyv pedig hátrébbcsúszott a várólistámon. Egészen addig, amíg megláttam, hogy molyon elindult utazókönyvként, gondoltam, már az univerzum is arra utal, hogy ezt én olvassam el.

Főszereplőnknek, Stellának cisztás fibrózisa van, vagyis minden lélegzetvételért meg kell harcolnia. Ő azonban élni akar, küzd és óramű pontossággal követi a kezelése lépéseit.
Will, aki szintén CF-es hősnőnk teljes ellentéte. Lázadó, nemtörődöm, és az utolsó dolog, amit akar, egy pontról-pontra összeírt kezelési útmutató követése.
Szereplőink azonban találkoznak és minden átértékelődik, hatással kezdenek lenni egymásra. De lehet-e kapcsolat két olyan ember között, akiknek mindig három lépés távolságra kell lenni egymástól?

Úgy vettem észre, ha egy könyvből film készül, az emberek tuti, hogy érdeklődni kezdenek az előbbi iránt. Még akkor is, ha film nélkül is népszerű regényről van szó. Érdes pszichológiája van ennek a könyv <-> adaptáció dolognak egyébként, bár az is lehet, hogy túl sok idő van, és szimplán túlgondolom a dolgokat.
Ugyanakkor nem tagadom, eléggé az ellentáborba tartozom: ha nagy a hype egy történet körül, biztos, hogy nem fogom kézbe venni,  inkább megvárom, amíg lecseng az egész őrület, és ha még utána is érdekel, elolvasom.

Kissé féltem, hogy újabb klisékkel teli történet kerül a kezembe, én meg pofára fogok esni, hisz’ beteg fiatalok szerelmével foglalkozó történetekkel már tele a pince meg a padlás is. („divat” mostanában ezt a témát használni, vagy tudja a fene…) Ugyanakkor volt bennem kíváncsiság is, hogy vajon Rachael Lippincott képes volt-e egy más, addig ismeretlen nézőpontot felvillantani a történetében. Véleményem szerint, bármilyen, sokszor használt téma válhat egyedivé, ha tud bele tenni valami olyat a szerző, amit előtte még senki.
Hála égnek, az írónő tudott, már maga a CF is új, korlátokat ledöntő, még nem volt ilyen betegséggel foglalkozó könyv a kezemben.

Ráadásként emellett ott van az elképesztően jó írói stílus, ami miatt annyira bevonzza az olvasót a történet, hogy minden karakter élővé válik, plusz én személy szerint nem akartam letenni a könyvet, amíg a végére nem érek. Pedig nem hajtott a tatár, nem suttogott a fülembe senki, hogy „olvass, olvass, olvass~” szimplán belekerültem a csak még egy fejezet ismerős vonzáskörébe.

Stella ahhoz képest, hogy tizenhat éves lány, már az első perctől kezdve szimpatikus lett. Nem mondom, hogy végig, mert azért neki is voltak olyan momentumai, amikor legszívesebben megráztam volna, hogy az Isten szerelmére, ne legyen már mártír, aki mindig másokat néz, vagy akar megmenteni, de összességében nem ment az agyamra. Az élni akarása, a küzdőszelleme és a kedvessége sokszor megmosolyogtatott és okozott apró boldogsághullámokat olvasás közben.
Will, Will, Will… Oké, tudom, nem ítélünk külső alapján, de engem már Cole Sprouse megvett az előzetesben, és az arca olvasás közben se mászott ki a fejemből. Az ő karaktere így volt teljes: a regénybeli gondolataival, szemléletével valamint az őt alakító színész megkapó félmosolyával.
Imádtam a váltott szemszöget, azt, hogy mindkét szereplő gondolataiba beleláthattam, még jobban megismerve a félelmeiket, az álmaikat. Sok ilyen módon írt könyvet olvastam már, de azt hiszem, az utóbbi időben ez tetszett a legjobban.

Ha már fentebb írtam a „karakterek élővé válásáról”, visszatérnék ahhoz a gondolatomhoz.  Poe, Julie és Barb ugyan mellékszereplők voltak, mégis szerves részei voltak a főszereplőink életének, mindennapjainak és mire észbe kaptam, megszerettem őket is. Komolyan mondom, ennek a könyvnek az összes szereplőjét nagyon szívesen ölelném meg az erejükért, a kitartásukért, a ki nem fogyó kedvességükért.

Aludnom kellett erre az olvasmányra egyet, hogy leülepedhessen és össze tudjam szedni a gondolataimat. Nem volt nyomasztó, de azért nem lettem tőle hiper boldog, szóval nem árt a megfelelő hangulat. Arra számítottam, hogy majd zokogni fogok. Nos, ez nem történt meg, azt
viszont nem tagadom, hogy voltak olyan jelenetek, ahol sűrűn kellett pislognom.
Nem ez a könyv fogja megváltani a világot, én viszont sokat kaptam tőle. Azt élvezzük, amink van, ne azon keseregjünk, hogy mit vesztettünk el, vagy mit nem szereztünk még meg.
Tisztelettel gondolok az összes hősre, aki a cisztás fibrózis nevű ellenség ellen küzd, és minden nap újabb csatát nyer meg. Elképesztőek vagytok!