Marina Chapman – Vanessa James – Lynne Barrett-Lee: A lány, akinek nem volt neve

„Éveken keresztül úgy éltem, mint az állatok, és úgy is gondolkoztam, int ők, úgy értve, hogy összesen két dologra tudtam odafigyelni: hogyan találok élelmet, és hogyan tudok túlélni.”

Kiadó: XXI. század
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 355
Fülszöveg:
Megdöbbentő ​történet az elveszett gyermekről, aki túljutott a megpróbáltatásokon akár a dzsungelben, akár az utcán nyomorogva, hogy aztán visszatérjen a korábbi életébe.
1954-ben egy távoli, dél-amerikai faluból elraboltak egy négyéves kislányt. Marina Chapmant az otthonából ragadták el, aztán sorsára hagyták a kolumbiai dzsungel mélyén. Csoda, hogy életben maradt.
Két nappal később a rettegő és éhező kislány ráakadt egy csapat csuklyásmajomra, és ösztönösen utánozni kezdte a viselkedésüket. Ugyanazt ette, amit a majmok, ugyanúgy viselkedett, mint furcsa barátai.
Marina öt évig élt a majmok között, ezalatt állatias vonásokat vett fel: nem beszélt, levetkőzte gátlásait, nem tekintette embernek önmagát, és az emberi közösség szabályai helyett a majomcsalád normáit követte.
De ez még csak a kezdet volt szenvedéseinek és kalandjainak sorában…
Marina Chapman jelenleg Angliában él férjével. Két felnőtt lánya van. Az élettörténetéből befolyó jövedelmet a gyermekmunka és az emberkereskedelem megfékezésére fordítja.

A kiadó honlapján láttam meg ezt a könyvet a „Várható megjelenések” között, és szinte azonnal éreztem, hogy én olvasni akarom! Nagyon felkeltette az érdeklődésemet a tartalom, szóval itt is köszönet és hála a XXI.század kiadónak, amiért küldött egy recenziós példányt a regényből.

Marina-t kislányként a saját otthona kertjéből rabolják el idegenek, majd otthagyják a dzsungelben. A gyermek szerencséje, hogy rátalál egy majomcsapatra, akik megtűrik, majd be is fogadják maguk közé, így olyan tapasztalatokat és tudást kap, ami sokszor segíti a későbbi életében is. Szüksége is van ezekre a tapasztalatokra, amikor az élete olyan irányt vesz, ami nem gyermeknek való.

Azt hiszem, nincs olyan ember, aki ne ismerné Maugli, a farkasok által felnevelt gyermek történet. Nekem is emiatt akadt meg a könyvön a szemem, és titkon talán ahhoz hasonló történetet is vártam.
Csakhogy, még ha hangulatban az elején éreztem is némi átfedést, hamar nyilvánvaló lett, hogy ez annál jóval érettebb, összetettebb és dühítőbb történet.

És soha, egy pillanatig se lehetsz biztos a boldog befejezésben. 

Az élet már csak ilyen.

Ugyanakkor fejet hajtok azelőtt az élni akarás, és találékonyság előtt ami már kislányként is buzgott benne. A kezdeti ijedelem ellenére irigylésre méltóan helytállt hosszú éveken keresztül, akárhova is sodorta az élet.

Sokszor volt bennem megdöbbenés, harag és értetlenség a könyvet olvasva, attól függetlenül, hogy a fiatal lány élete éppen milyen szakaszba ért.
Mindegyik hely(zet)nek megvolt a maga pozitív és negatív oldala, Marina-hoz hasonlóan én is megláttam ezeket, de még így sem sikerült teljesen nyugodt lelkivilággal olvasnom, és tele voltam kérdésekkel.
Kereste-e őt bárki? Tényleg ennyire normális volt mindenki számára egy háziszolga fizikai bántalmazása? Vajon még mai is büdös, semmirekellő csatornatöltelékekként bánnak a kolumbiai utcagyerekekkel? Valóban olyan nehéz volt neki fejet hajtani, és csak követni a szabályokat? Még mindig érzi a lelkében a vadon, a természet hívását?
Annyira szívesen leülnék vele beszélgetni, megtudni azt, hogy hogyan alakult a jövője, megtalálta-e a boldogságot, amiért hosszú éveken keresztül áhítozott.

Nehéz írni a karakterekről, ott van bennem a gondolat végig, hogy mindannyian élnek/éltek valahol, még akkor is, ha esetleg a nevük megváltoztatásra került a történetben.
Fentebb is írtam, de inkább ismétlem magam: Marina nagyon talpraesett és találékony, emellett bátor és még ennyi viszontagság és nehézség ellenére is képes a kedvességre, van még bizalom a szívében. 

Vajon még léteznek Ana-Karmenek vagy éppen Santos famíliák Kolumbiában? Ők azok, akik még mindig hol átnéznek a szolgálón, hol úgy gondolják, kutyaként bánni vele a tökéletes nevelési módszer. Félek, hogy még máig vannak hozzájuk hasonlók, titkosan, zárt ajtók mögött rejtőzködve.
Viszont abban is hiszek és reménykedek, hogy vannak még Maruja-hoz hasonló emberek. Akik szavak nélkül is értik a segélykérést, akik egy tekintetből kiolvassák a valahová tartozni akarás vágyát.

Felzaklató, megdöbbentő és reménykeltő ez a könyv. Egy fiatal lány küzdelmeinek, viszontagságainak története.
Örülök, hogy elolvashattam, néha nekem is szükségem van némi szemfelnyitásra. Egy másik ország, az ötvenes évek elején de attól még valóságos és igen is megtörtént.  Ez egy olyan történet lesz, amit ha kell, én fogok az emberek kezébe nyomni, de szükség van arra, hogy megismerjék.
Él(t) egy nő valahol a világban, akit állatként, rabszolgaként kezeltek. Akinek nem volt döntési joga, aki mások jóindulatától függött.
Aki évek keresztül tulajdonképpen nem volt senki.
De biztos vagyok abban, hogy az, aki elolvassa a regényt, örökre megjegyzi Marina Chapman nevét. És ez így van jól.

*Hikari