Szóval leültem és írtam egy újabb Tabu...részt.
Félreteszem a kezemben lévő könyvet, bekapcsolom Yirumát a telefonon és kicsit pihentetem a szememet.
Ekkor támadnak a legjobb gondolataim, a dél-koreai zongorista mindig is a legjobb ihletadóm volt és ez most is így van.
Annyi embertől hallottam a Tabu-cikkek során és egyébként is, hogy milyen erős vagyok. Ők nem tudnák végigcsinálni azt - a kezeléseket, a fájdalmat, a kiszolgáltatottságot - amit én tizennyolc éve nap mint nap csinálok
Persze, jól esik és boldog mosollyal szoktam megköszönni, de nem hiszem, hogy legyőzhetetlen lennék.
Sőt...
Igenis elgyengülök. Sokszor. Talán többször is, mint kellene.
De ilyenkor szerencsére bekapcsolhat egy ösztön, ami csak az édesanyáknak van, mert anya általában ilyenkor, mégha nem is beszéljük meg, meglep csokival vagy néhány könyvtári könyvvel.
A világot pedig máris jobb színben látom.
Az utóbbi időben elgondolkodtam azon, hogy anyának a lehető legjobb értelemben van egy pörgős, de szerethető dilije.
Az Úr tényleg csak a legerősebbeknek ad fogyatékos gyermeket. A szüleim simán otthagyhattak volna a kórházban vagy beadhattak volna egy intézetbe, "Gondoskodjon róla más" felszólítással.
Ez meg se fordult a fejükben és ezért piszkosul hálás vagyok.
Anya! Köszönöm a 18 éve töretlen támogatást és szeretet, hogy még akkor is megölelhetlek, ha előtte tíz perccel minden voltam, csak jó kislány nem.
Apa! Köszönöm, hogy megtanítottál küzdeni és arra, hogy nincs értelme sírnom, hisz a könnyek nem hozzák vissza azt, ami egyszer már elveszett.
Aki nem ismer régóta, annak furcsa lehet, hogy a közeli barátokkal általában egy egyszerű "Szeretlek"kel zárom a beszélgetést.
Úgy érzem ebben a gépiesített, modern világban kezdenek kihalni az érzelmek. Megy a hangulatjel a bejegyzések alá, a szívecskék üzenetben.
De ha élőben találkozik két ember, máris nehezebb kimondani azt a bűvös sz betűs szót.
Kérdem én, miért?
Mert virtuálisan nem látod a másik reakcióját, szemtől szemben viszont elkerülhetetlen a mimika. Tartanának az emberek a valódi visszajelzésektől? Erről lenne szó?
Az elmúlt évek alatt csupán kettő olyan fontos embert vesztettem el, akiknek az elvesztesé fájt.
Az egyik a barátnőm, a másik a dédnagymamám.
Az előbbit novemberben lesz hat éve, hogy visszahívta magához Isten. Tudtam, és tudta, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik a kérdés csak az, hogy mikor. 13 év járt csupán neki.
A dédimet szintén novemberbem veszítettem el már negyedik éve. Nála is lehetett tudni egy idő után, hogy hamarosan már csak fentröl figyel, de amikor megtörtént összetörtem.
Erős, harcos embernek tartom magam, - legalább is igyekszem - de aznap megingott ez az erő. Mi lenne, ha feladnám? - fogalmazódott meg bennem.
Nem lennénék büszkék rád - jött a válaz a tudatomból.
Szóval összetörtem majd összeraktam magam és haladtam az élettel. Elesni, koronát igazítani, továbbmenni ugyebár. Bár tény és való, hogy a körülöttem lévők eszméletlen sokat segítettek akkor. Akkor csörögni a telefonnak, amikor totál kivagy, beszélgetni két órát, majd hallani az ígéretet, hogy a vonal végén lévő el is utazik hozzád csak azért, hogy melletted legyen, elmondhatatlanul jó érzés. Igen, a gyász közepén főleg.
Van valami közös a barátnőm és dédim esetében: egyikőjüknek se volt időm elmondani, hogy szeretem őket.
Szóval azóta bárkivel beszélek, elmondom, hogy szeretem. Ki tudja, lehet, hogy utoljára hallom a hangját az illetőnek.
Szóval legyetek hálásak és szeressétek nagyon a körülöttetek lévőket. Mert megérdemlik.
Mielőtt befejezném, még szeretném megköszönni minden embernek, hogy itt vagytok az életemben.
Főleg anyának, és a legjobb barátnőmnek.
Ha ti nem lennétek velem, én nem lennék itt most. Ez biztos.
Igen, mozgássérült/kerekesszékes/nyomi/sérült/ ülve haladó vagyok.
De ez nem betegség. Csak egy állapot.
Amiből napról-napra igyekszem kihozni a legtöbbet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése