Írni nem (mindig) csak jó és szép

Az egyik Facebookos csoportban - ami tökéletes találkozóhely már publikáló és szárnypróbálgató szerzőknek egyaránt -, napi témaként felmerült: egy író mindennapjai.
Lehet, hogy nem pont arról az oldalról, amiről én végül megközelítem a témát, de úgy éreztem, erről születni kell egy bejegyzésnek.

Félreértés ne essék: néhány megírt novella és vers miatt nem érzem magam nagybetűs ÍRÓnak vagy KÖLTŐnek.
Messze vagyok még ettől, de megcéloztam szóval egyszer el is érem.

Annak ellenére úgy gondolom, hogy néhány "problémát" pont úgy megoldottam/megoldok, mint a példaképeim.
Vegyünk például egy nagyon egyszerű esetet:
Írni akarok, de egyszerűen halvány lila ötletem sincs, hogy miről. Csak azt tudom, hogy viszket az ujjam, annyira írni kéne valamit. Bármit.
De nem tudom, hogy álljak neki.
Ez a földkerekség egyik legbosszantóbb érzése.

Aztán ott a másik eset. Amikor leülsz, és tudod, miről akarsz írni…csakhogy túl sok az ötlet.
Egyszerre írnál valami nyálas rózsaszín novellát, de emellett, ott van a fejedben egy utópia, vagy egy fantasy írás ötlete is.
Tény, hogy előbb-utóbb minden ötlet leírásra kerül majd, a kérdés inkább az, hogy mikor lesz meg nem csupán a téma, hanem legalább egy alapváz fejben. Ha ez is megvan, már csak idő kell…

Rájöttem valamire körülbelül az elmúlt fél, egy évben: ha pályázatra – időre – kell megírnom egy verset vagy novellát beáll nálam a totális agyhalál.
Egy betűt se vagyok képes leírni. Mintha bizonyos követelmények gúzsba kötnének, ami elég kellemetlen.
Ha mondjuk van egy alap írásom, amit már csak bővíteni/csiszolni kell, az nem probléma, könnye(bbe)n átdolgozom, de totálisan új írást, nagyon ritkán vagyok képes előrántani a titkos íróasztalfiókból.
Ez már csak amiatt is cinkes, mert a legtöbb pályázatra csak olyan művekkel lehet jelentkezni, ami korábban nem volt publikálva, én meg ki szoktam pakolni blogra/face-re az elkészült műveket…csak akkor nem, ha olyan rossz, hogy nem merem felvállalni, az olyanokat viszont nem is mentem sehová.

Amit nagyon meg kellett tanulnom kezelni: a visszajelzés hiánya.
Amikor még annyit se kapok, hogy „jó” vagy „nem jó”. Egyáltalán semmit. Zero. Nulla.
Pedig tudom, hogy én esetleg csomó energiát tettem bele, és hiába mutatja azt a nézettség, hogy volt, aki kattintott, véleményt nem kaptam.
Ez az elején átkozott rosszul esett. Megfordult a fejemben, hogy „Minek csinálom, ha a kutyát se érdekli?!” aztán rájöttem, hogy nem másért vagy másnak kell írnom. Hanem magamnak. Magamért.
Innentől kezdve nagyon örültem egy-egy visszajelzésnek, de nem dőlt össze a világom akkor sem, ha nem ötven, hanem csak tíz ember kattintott a bejegyzésemre.
Elkezdtem azért írni, mert jól esett, mert szükségem volt arra, hogy így kiszakadjak a mindennapokból. Terápia lett számomra az írás.
A lehető legjobb terápia.