Közös értékelés: A.M. Aranth: Oculus

Sziasztok!
Megint egy közös értékeléssel jövünk.
Én, Ashley elég sok ideje lógok már ezzel az értékeléssel, de EZEN A  SZENT NAPON VÉGRE SIKERÜLT.
*harsona, dobszó, a nép állva tapsol*

A.M. Aranth, azaz Amaranth, háhá sci-fi világa egészen más univerzumba repít minket, ahol aztán mindennapi kérdésekre kapunk nem mindennapi választ, kevésbé mindennapi köntösbe csavarva.
Elvarázsol minket az Avalonra(ami mintha kissé csórébb lenne,mint a Föld maga), ahol semmi sem az aminek látszik. Ahol, semmi sem hétköznapi.
Önismeret, kitartást, erő, figyelem és persze a humor. Ez az Oculus. 

"Csakhogy ez nem olyan világ, ahol happy end jár az embereknek, nem igaz?"

Mielőtt bármibe is belekezdek, hálás köszönettel tartozom a szerzőnek illetve a Főnix kiadónak, hogy felajánlották a recenziós példányt
A lehetőség nélkül tuti elkerülöm, és nem biztos hogy az lett volna helyes döntést.

Képzeljünk el egy másik világot, egy másik társadalmat; ahol az emberek sorra vakulnak meg.
Aki megteheti, oculust tart. Egy ilyen oculus Truth Dunn is, aki tulajdonképpen már nem Truth.
Hisz azáltal, hogy oculus lesz, mindent fel kell adnia, amitől az, aki.
Lehet-e így élni? Egyáltalán muszáj így élni?

Elkezdtem olvasni és azt mondtam, hogy én ezt nem értem.
Mi van? Mi is a szitu? Milyen szadista regényt olvasok én? - ilyen és ehhez hasonló kérdések fogalmazódtak meg bennem sorra. Aztán mivel nem voltam hülye, hogy akkor tegyük félre ötven oldal után, kezdtem megérteni a dolgokat.
Sőt tovább megyek: kezdett érdekelni Truth sorsa, a mindennapjai.
Aztán csak azt vettem észre, hogy ledaráltam kétszáz oldalt és ez fel se tűnt. Jéé.
Egyébként számomra az oculusok olyanok voltak, mint valami tovább fejlesztett vakvezetőkutyák. Morbid?

Amiért oda voltam: a világfelépités. Olyan paradox, hogy hiába a jövőben járunk Avalon mégis elmaradottabb mint a Föld.
Bár erre is mire rájöttem, az idő volt. Na mindegy.

Úgyhogy az alapkoncepció és a világ is tetszett mégis bajban voltam, méghozzá a karakterekkel.
Truth-ot egy ideig sajnáltam, és ez volt a jobb része. Utána már egyszerűen csak semleges lett.
Verity-n képtelen voltam kiigazodni, nem találtam okot a tettei mögött.
Kalden és a csapata. Katonák, tömeggyilkosok, valami másnak a tudói.
Hú de irritált az a nyavajás mesterséges intelligencia egy ideig.

Bevallom, az elején hiába döcögtem, és rázódtam bele nehezen, a végére elég megkedveltem a kötetet.
Átkozott messze áll tőlem a sci-fi vonal, de ez a regény nem hagyott nyugton. A világfelépítésért mindenképp jár a piros pont, a karakterekkel annyira nem barátkoztam meg.
Tuti újraolvasom, hátha úgy hamarabb megértek dolgokat. Egy biztos: tilos egy zajos családi partin olvasni, mert totálisan elveszti az ember a fonalat. Tapasztaltam.

"...Ironikus, mi? Hope. Remény. Pont az, ami nélkül élnem kell."

Az elején elég nehezen indultam neki és lehet, hogy most drága író barátom letépné érte a fejemet, de hát Truth...or dare,ugyebár.
A másik ilyen, hogy hülye agyam a cím alapján, mindig a béna horrorra emlékeztetett. Áh, az a hülye tükör.

 Beszéljünk egy kicsit a regényről, mert hát azért is született meg ez a poszt.
Az Avalon(amiről mindig a Passangers ugrik be. Jáj,Chris Pratt) világa, eléggé összetett, jól kialakított, tipikusan olyan, amit elvárunk, mi elvetemült olvasók egy sci-fi regénytől.
Rólam tudni kell, hogy ugyan ebben a témában nem is szeretek annyira olvasni, az Alient és hasonló ínyencségeket viszont imádom.
Szerencsémre, és talán máséra is válhat a dolog, hogy oldal- oldalt követve kezd kibontakozni a történet, és minden kis titok is egyben. Amire egyébként ezer szemünk kell legyen, mert különben nem értünk meg semmit.

Truth gondolkodásmódja, elég magával ragadó az elején, lévén, hogy általános problémákkal küzd. Javarészt pedig az ő szemszöge segít minket előre a sztoriban.
Ezek a gondok csak szimpla tinédzserkori önismereti dolgok; a barátsága gallyra megy, eltávolodik mindentől. Nehezen bír elfogadni vagy feldolgozni egyes történéseket.
Szokás mondani, hogy minden tettünknek megvan a maga következménye, teljesen úgy éreztem, hogy ennél a regénynél ez a helyes. Truth egy nem egyszerű lány, de végig harcol mindazért, hogy legalább az embersége, és emberisége megmaradjon. Kiáll önmagáért, és nem fél embernek lenni. Holott belátja, hogy mekkora sucks, az egész, de ez van ez jutott. Viszont, voltak olyan részek ahol aztán már igazán felbosszantott. Oké, fiatal és kétségbeesett, nagy tervekkel. BUT, NO. 
Igazán irritál a dolog, amikor egy ember butaságokat halmoz butaságokra. Legszívesebben lemarnám a fejem, vagy addig fejelném a falat,amíg el nem ájulok. Legalább valaki papot hívna egy jó kis ördögűzésre. 


A másik ilyen nagyszabású lövése a regénynek az a már mindenki által megismert rabszolgatartó társadalom körkérdése, ami szinte körhintaszerűen újrahasznosítja a klasszikus elvet, miszerint:
Ha van egy fiatal gyermeked, passzold már át az idősebbeknek, hadd legyen az Oculusa.
Ha már teljesen elönti a szemed a sötétség- és a vakság, na majd akkor jól fog jönni! Lát ő helyetted.
Természetesen nehogy azt gondoljátok, hogy azért, mert valaki oculus rangot kap, akkor majd remekül bánnak vele. Régen rossz gondolat. Borzalmas körülmények között vannak, és a szaros ronggyal jobban bánnak, mint egy oculussal.
Persze, ez nem maradhat annyiban, ezért kezdi felütni a fejét a lázadás, akik azért is harcolnak, hogy legyen életük szerencsétlen fiataloknak is.

Természetesen kapunk olyan szereplőket, akiket nem tudok nem megemlíteni, mint például Verity.
Nagyon megtévesztő, mert próbálja elhitetni az olvasóval, hogy ő mennyire jó fej.... igaz, hogy rabszolgatartóként és egy utolsó...köcsög némber,de baromi jó szövegei voltak, viszont akkora pofáncsapást kaptam a vége felé, hogy még mindig zsibbad.
Vannak igazán gyökér karakterek, mint Aoi, akit nem tudom miért sikerült ennyire megutálnom.
Kaled még egészen emészthető volt a nagy csavarral a személyiségét illetően, az bejött.
Főleg ama klasszikus megszólása, hogy egyetért abban, hogy egy műveletlen bunkó. Just do it, baby.
ÉS persze a történet lelke, akiért minden lány bugyitfacsar, még ha egy mesterséges rendszer, ami aztán csúnya öntudatra ébred(Háhá, Avengers) is, Kaled hajójának nagy Szelleme. Imádtam azt a stílust, akkora önimádó,kretén, hogy csak néztem: Mi a szöszmöszpösz? Utoljára ilyet mindenki Garrettjénél tapasztaltam.
Nagyon el lett találva, minden cseppnyi beképzelt szarkazmusával együtt.
Továbbá tetszett még a különböző rasszok (eh) közti beszédstílus eltérés. Plusz pont! Mindig meg tudtam mondani,(két agyfacsarás után) hogy ki,melyik és hova meg mikor. Tök büszke voltam magamra.

Itt még nem sejtettem azt, ami mindezek után jött.
Egy remekül felépített világ, egy főszereplőnő,aki néhol ilyen, máskor olyan.
Aki harcol az önmegvalósítással, csomó olyan kérdés van benne, amit én magam sem tudok megválaszolni.
Komolyan, jó könyv az ilyen!
Késztet arra, hogy gondolkodjak és lássam azt, amit az arcomba tol, de én mégsem akarom látni.
Na, hogy be is fejezzem, mert talán már sok az a csokornyi baromság,amit itt összehordok, egy amúgy tök jó regényről:
Ashley állva tapsol, amiért sikerült, egy néhol kissé idegesítő főszereplőnővel, és sok kretén karakterrel összehozott, a háttérdolgokat nagyon jól kitalált és megírt, megfogalmazott stílussal véglegesíteni.
A borítót imádtam, csak ciki, hogy vissza kellett vigyem a könyvtárba, MERT NEM AKARTAM. BRÜH. Hülyén néztek rám, mikor nem akartam visszaadni.
Ahogyan minden a szemünk elé tárul sok-sok gondolkodás és odaszentelt figyelem után, hát, megér egy misét. Kettőt is akár.
Az pedig, hogy ki nyomta meg azt a bizonyos gombot. Sejteni lehet, de személye elveszik a bizonyos sűrű ködben.

Rá van bízva az olvasóra, elég sokat gondolkodtam vajon ki lehet az, mert ebben a könyvben eddig sosem volt semmi az, aminek az ember azt gondolta volna.
Szóval, ezt a titkot megtartom magamnak.
Mindenképpen ajánlom, mert ugyan ha az eleje nehezen is megy, sőt néhol a falat tudnád fejelni, egy baromi összeszedett sztorit kapunk a végére.
Most pedig megyek és gipszbe rakom mind a tíz ujjam, hogy sikerült ilyen hosszan elbeszélgetnem magammal.