Vivien Holloway: Végtelen horizont {+ Interjú}

„– Minden csak annyira bonyolult, amennyire azzá teszed magadnak.”
 
Kiadó: Főnix Könyvműhely
Kiadás éve: 2015
Oldalszám: 428
Fülszöveg: Becky ​Dwyer három évvel ezelőtt hozott egy rossz döntést, és most eljött az idő, hogy megfizesse az árát.
Egy olyan világban, ahol az elektromosság csak háromezer méteres magasság felett elérhető, a légjárók biztosítják a kereskedelem áramlását.
Becky egész életét nagybátyja, Duke Barton hajóján töltötte, és soha nem is tervezte, hogy ezen változtatni fog. Három évvel ezelőtt azonban üzletet kötött a kétes hírnevű Nick Mattockkal, aki most behajtja a lányon a tartozását.
A műszerészlány hirtelen sokkal távolabb kerül az otthontól, mint azt valaha képzelte volna. Eddigi kényelmes világa darabokra hullik. Helyt kell állnia egy olyan legénység tagjaként, melynek legalább a fele hajdani kalózokból áll, miközben megpróbál megtenni mindent, hogy visszajuthasson a nagybátyjához.
Azonban kénytelen ráébredni, hogy ez koránt sem lesz olyan egyszerű, és nem csak azért, mert Nick minden lépését szemmel tartja. Hamarosan nem csak az ő, de Duke élete is veszélybe kerül, és megoldást kell találnia, ha nem akarja elveszíteni azokat, akiket szeret.




Egyszer már majd nem elkezdtem, de mindig akadt más/határidős olvasmányom. Olyan régóta kerülget(t)em, hogy úgy döntöttem, ideje esélyt adni neki. Már az első oldalak után nyilvánvalóvá vált: ez a nő tudja, mitől döglik a légy. 

Hősnőnk Becky, aki egy felettébb modern – vagy szerencsétlenül járt? – világban kénytelen túlélni. Például abban az értelemben, hogy bármilyen elektronikai berendezés csak 3000 méter fölött használható.
Ebben a világban inkább léghajókon élnek az emberek, mint rendes házakban. Becky a nagybátyja hajóját tekinti otthonának, és úgy tervezi, hogy itt tökéletesen jól eltölti a napjait, az életét, amikor levelet kap.
Levelet, amiben egy három évvel ezelőtt köttetett alku betartására kötelezi egy másik hajó kapitánya.
Vagy a nagybátyja léghajója, vagy ő.
De van-e egyáltalán választási lehetősége a lánynak?

Teljesen véletlenül szúrt szemet a könyvtár egyik alsó polcán. Vivientől már olvastam a Langton-család történeteit, de a Moira című könyvet is, és sejtettem, hogy mire számíthatok. Már mint az írónőtől, a regénynek csupán a borítója volt ismerős.
Úgy voltam vele,  hogy egy próbát mindenképp megér, nem veszitek vele semmit. Ha az eddigi olvasmányokban nem csalódtam, csak nem ezzel fogom elkezdeni.
Szóval kivettem, elkezdtem…és saját magamat leptem meg a legjobban, ugyanis alig húsz óra kelllett ahhoz, hogy elolvassam.
Pedig a steampunk műfaj azt hittem távol áll tőlem. Nos, lehet tévedtem.
Ez ugyan is egyszerűen fenomenális volt.
Komolyan, olvasás után egyből ez a szó ugrott be róla. És igazából ez jól le is írja.
Az a fajta könyv, ami a kezedben ragad, amiért még az alvást is feladnád, csak olvashasd.
Komolyan ledöbbentett, hogy engem ennyire megfogott. Egyszerűen nem tudtam unatkozni olvasás közben, letenni pedig nem volt szívem, mert egyszerűen attól féltem, hogyha becsukom, a szereplők csinálnak nélkülem valamit. Mondjuk kinyírják egymást egy duállal.

Elég távol állnak tőlem a fegyverek, de annyit olvastam most róluk, hogy szívesen elfogadnék egy duált magamnak. Vagy az se lenne rossz, ha valaki venné a fáradságot, és mondjuk megtanítani a finommechanikára, hogy képes legyek különbséget tenni a különböző színű vezetékek között, és nem csak a színük alapján. Valaki esetleg nem vállalkozna rá?

Beckyt már az első oldalakon megszerettem a szabad szájával, a határozott elképzeléseivel, és azzal, hogy nem valami elkéyeztett kishercegnő, aki megvárja, amíg érte jön a herceg. Ehelyett megy a saját feje után, tojik a szabályokra, vagy arra, hogy másoknak megfeleljen. Ennek ellenére mégis képes hűséges és becsületes lenni, ha a helyzet megkívánja, még a saját testi épségét is háttérbe szorítja másik kedvéért. Ja és nem picsog. Szinte semmit. Azt hiszem, megtaláltam a kedvenc női szereplőm is.
Nick titokzatos, és éppen csak morzsákat kapunk a személységéből, épp ez teszi izgalmassá. Könyörtelen, rideg, erős kezű, de az embereit nem adja senkinek semmi pénzért, és miután Becks-ben is elkezdi a legénysége egy tagját látni alku helyett, lassanként megmutatkozik az emberi oldala.
Duke nagybácsi helyett valóban inkább bátty vagy apuka volt. Féltette ugyan Beckyt, nem kicsit, de nem tartotta üvegkalitkában, aggódott és bármit megtett volna érte. Ha van karakter, akiért a leginkább fájt a szívem, ő volt az.
Mabelről én nagyon sokáig azt hittem férfi. Aztán leesett, hogy nem. Hát, simán állhatna rokoni kapcsolatban ő is Becky-vel, van olyan határozott és makacs, mint a műszerészlány.
Ennek ellenére kedves jó fej, és segítőkész. És határozottan a könyv egyik legszínesebb karaktere számomra.

A fene se gondolta, hogy valaha találok egy olyan steampunk regényt, aminek olvasása közben egy percig se unatkozom, de jelentem megvan: a Végtelen horizont ilyen.
Izgalom, lojalitás, légi kalandok, egy újabb tökös hősnő, és újabb könyves álompasi; ha nagyon címszavakban kellene fogalmaznom.
Az biztos, hogy bátran ajánlom bárkinek, aki nem mindennapi magyar szerzős történetet keres. Azt is ki merem jelenteni, hogy ennek a könyvnek van a legdurvább függővége a kortárs írások közül.
Annyira olvasná az ember tovább, jár az agya, reménykedik benne, hogy van még legalább pár oldal, vagy egy epilógus, vagy valami...de nincs.
Na, ennél gyilkosabb érzés nem létezik, az tuti.

Bejegyzés EXTRA
- Interjú Vivien Holloway írónővel - 

Hikari: Ez már nem az első regényed. Milyen érzésekkel kezdtél neki az írásnak?

Vivien Holloway:A Horizont keletkezése előttem is rejtély. De komolyan. Én így még nem írtam könyvet. Ismét csak novellát kellett volna gyártanom, de egy idő után Becky teljesen eluralta a gondolataimat, az életemet. Nagyjából három hónap alatt írtam meg a történetet, azóta se sikerült ilyesmit produkálnom (jó, a Winie-könyvek nem számítanak, azok kisregények).

A Horizont lendülete és pörgése annak köszVönhető, hogy egy pillanatra se álltam meg gondolkodni írás közben. Nem volt rá időm, annyira vitt előre. Teljes szerelem, és valójában még mindig attól tartok, hogy soha többet nem fogok úgy könyvet írni, ahogyan ez született. Rendkívül frusztráló, egyébként.

H.: Mikor fogalmazódott meg benned először a Végtelen horizont története?

V. H.: Igazából a Horizonttal kapcsolatban semmi sem fogalmazódott meg. Illetve, ahogy megfogalmazódott valami, már le is írtam. 2015 márciusában kezdtem el, és szeptemberben már meg is jelent. A történeten egy percet sem, a címen már annál többet agyaltam. A harmada megvolt már, mire végre sikerült címet találnom neki.

H.: Hogy nézett a könyv munkafolyamata?

V. H.: Írtam. Mindig, mindenhol. Munka előtt, munkában, a kasszában állva, mikor nem jött vásárló, munka után. Egyetlen hónap szünet volt, áprilisban, mikor megírtam a negyedik Winie-t. Mikor júniusban nyaralni mentünk, napi tíz-tizenkét oldalakat, ahelyett, hogy a tengerparton lettem volna. Az utolsó mondatot már hazafelé, a kocsiban aszalódva kitaláltam.

Úgy fejeztem be, hogy átvittem a laptopot barátnőmékhez, mert eset  koncertre mentünk, de már csak néhány oldal volt hátra, és azzal nem bírtam volna kivárni a másnapot. Szóval, amíg ők beszélgettek, én felcsaptam a laptopot, és befejeztem. Utána elmentünk bulizni.

H.: Volt olyan jelenet, amit ki kellett húznod vagy át kellett írnod a regényben?

V. H.: A Horizontban szinte minden az utolsó betűig úgy van, ahogy eredetileg leírtam. A korrektúrát nem számítva, persze, de minden jelenet pont úgy és pont ott van, ahogy először megszületett.

H.: A regényben egy léghajón játszódik a történet nagyobb része. Te élnél egy léghajón vagy inkább maradnál a földön?

V. H.: Nekem szörnyű tériszonyom van, ettől függetlenül legalább egyszer szeretnék léghajóban utazni.  Bár valószínűleg megkönnyebbülnék a földet érés pillanatában.

H.: Szerinted mi a legizgalmasabb vagy a legkellemetlenebb ebben az életben?

V. H.: Én szeretem a megszokott dolgokat, és ha irányíthatom az életem. Léghajón élni sosem unalmas, és mindig változatos, viszont nekem épp ez lenne sok egy idő után. Ez az élet Becky-nek való, nem nekem. Ő úgysem tudom soha megülni a fenekén.

H.: Becky ismét egy szuper karakter. Mi a titkod, hogy-hogy mindig erős a női hősnőd? Van benne jellemvonás belőled?

V. H.: Valószínűleg, bár nem szándékkal. Ebben egyébként nincs titok, én nem bírom a mulya, életképtelen nőket. Nem csak az irodalomban, az életben sem. Körülöttem minden nő határozott, aki képes irányítani a saját életét, és megáll a maga lábán. Én mindig ezt láttam, ebben nőttem fel.

Nekem azt árulhatná el valaki, hogy kell esetlen karaktereket írni. Nekem az a titokzatos.

H.: Milyen feladatot végeznél el szívesen a Hydrán vagy bármelyik másik hajón?

V. H.: Hm… ezen még sosem gondolkoztam. Írnám a legénység történetét - én lennék a hivatásos krónikás. Vagy nem is tudom.

H.: Nick karakterét azt hiszem rajtam kívül is sokan szeretik. Milyen érzés volt őt megalkotni?

V. H.: Mint az összes többi karakter esetében, Nicken sem ültem le soha agyalni. Nick olyan, amilyen. Az én fejemben ő mindig is így létezett, anélkül, hogy gondolkoznom kellett volna rajta. De ez igaz az összes többi szereplőmre is. Egyik sem azért olyan, amilyen, mert leültem, és gondosan kiterveltem a személyiségét. Ez Winie-ékre is épp úgy áll, mint Moiráékra.

H.: Van jó néhány mellékszereplő is. Neked ki a kedvenced? Miért ő?

V. H.: Most Duke-ot ne számítsuk a mellékszereplők közé. Akkor egyértelműen Mabel és Juniper. Mabel azért, mert olyan kis szeleburdi, és bár kicsit helyenként kettyósnak tűnik, de mindig pontosan átlátja a helyzetet, és tudja, mit kell tennie. Juniper meg nagyon sokrétű személyiség. Nem véletlenül olyan ő, amilyen, rengeteg minden van a kemény, önző viselkedése mögött.

H.: Mi várható tőled a jövőben? Min dolgozol jelenleg?

V. H.: Winie mindenképp lesz, természetesen, bár valószínűleg csúszni fog a dolog, de ő jönni fog, nem is lehetne másképp. Meg van most egy másik történet, amiről nem szeretnék elárulni sok mindent, de remélem, hamarosan már beszélhetek róla nektek. 

Köszönöm az interjút Vivien! Élmény volt.