Karen Fortunati: Semmi súlya

„A legjobb pillanatoknak is vége szakad, bármennyire szeretnénk is, ha nem így volna. Ugyanakkor a rossz idők sem tartanak örökké, még ha néha úgy éreztük is.”

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 384
Fülszöveg:
Bipoláris ​zavar – olyan, mint egy halálos ítélet.
A tizenhét éves Catherine Pulaski tudja, hogy Semmi eljön érte. Semmi, a Catherine bipoláris zavarából születő pusztító depresszió egyszer már majdnem győzedelmeskedett felette: ekkor akart először öngyilkos lenni. A bipoláris zavar egy életre szól. Soha nem múlik el. Talán pillanatnyilag hat a gyógyszer, de Semmi vissza fog térni. Csak idő kérdése. Így hát Catherine egy régi balettcipős dobozban gyógyszereket gyűjtöget, és arra készül, hogy kioltja az életét, még mielőtt Semmi újra élőhalottá változtatja. De még mielőtt megtenné, rövid bakancslistába kezd. A bakancslista, a család támogatása, az új barátok és egy újfajta kezelés együttesen elkezdi lebontani Catherine elszigeteltségének falait. A probléma csak az, hogy a terv már olyan régen megszületett a fejében, hogy a jövő talán már nem is létezik a számára.

Karácsonyra kaptam a könyvet, de eddig  mindig csak rakosgattam A-ból B-be, „majd hamarosan elolvasom” jelszóval. Májust írunk már, szóval azt mondtam, hogy most már tényleg nagyon ideje lenne nekikezdeni.
Nehezen indult a kapcsolatom ezzel a könyvvel, és a végére se zártam igazán a szívembe, de lássuk a miérteket.

Főszereplőnk Cathrine, akinél nemrégiben bipoláris zavart diagnosztizáltak, emiatt folyamatosan gyógyszert kell szednie, valamint egy úgynevezett IAP-ra (intenzív ambuláns programra) kell járnia heti ötször.
Miközben eleget tesz a programnak, valamint az iskolában igyekszik senkiről és semmiről tudomást sem venni, Semmi ott ólálkodik körülötte, készen arra, hogy megint magával rántsa.
Vajon Cath képes lesz lebontania a falakat maga körül? Vagy inkább az ágya alatt rejtegetett „katonáit” látja megoldásnak?

Mint fentebb említettem, nem indult zökkenőmentesen a kapcsolatom a könyvvel. Valamiért vonzanak a mentális betegséggel dolgozó történetek, főleg emiatt is szerettem volna elolvasni ezt a könyvet, de hamar rájöttem, hogy nem fogja beváltani a hozzá fűzött reményeimet.
Talán jobbat, talán mást vártam, nem tudom, de ez most nem igazán talált meg magának.

Rákerestem kicsit jobban a betegség diagnózisára, mert nekem valahogy a történetben nem állt össze. „Az egészséges átlagemberek által időnként tapasztalható feldobott jókedvvel, és levert hangulattal szemben egy bipoláris zavarban szenvedő beteg rendkívül szélsőséges hangulatingadozásokon megy keresztül” Na már most, ilyen itt nincs. Olyan érzésem volt olvasás közben, hogy a szerző szívesen dolgozik a témával, (jól teszi), csak éppen nem tudja, ezt mégis hogyan tegye. És itt csúszott el számomra az egész, és lett a végeredmény gyengécske.

Ami viszont felhozta a történetet számomra, az a történelemproject és maga az IAP ülések. Mit ne mondjak, zseniális megoldás mind a kettő. 
Előbbi nagyon tetszett és örültem volna neki, ha annak idején az én történelemtanáromba is szorult volna ennyi fantázia, hogy kiadja feladatba, írjuk meg egy -szinte- noname katona életrajzát.  Azt hiszem, akaratlanul is tanul ezáltal az ember, és olyan információkkal gazdagodik, olyan tudást kap, amit egyébként nem.
Az IAP pedig megadta a kellő komolyságát a  történetnek. Tetszett a „luxusszorongás” kifejezés, ami az egyk ülésen hangzott el, és talán valóban így van. Apró-cseprő, szinte már jelentéktelen dolgokon vagyunk képesek görcsölni/stresszelni/feszülködni. Aztán a kezünkbe kerül egy ilyen történet, és szinte arcon csap, hogy ébredjünk már fel, kapjunk a fejünkhöz, sokkal súlyosabb problémákkal is élnek emberek. Nem csak a könyvekben, a való életben is, csak nem írják fel a homlokukra.

Cath-nek bipoláris zavara van. Ugyanakkor ebben a lányban még annyi más, egyéb lehetőség is lett volna… kár, hogy saját magát azonosította a betegségével. Valaki régebben azt mondta nekem: „A betegséged nem te vagy”  Szívesen közöltem volna ezt én is Cathrine-nel, miután jó alaposan megrázom. Persze, nem szipi-szuper dolog az állapota, de még nem is a világ vége. Valaki, aki jártasabb az emberi lélek rejtelmeiben, légy szíves magyarázza már meg nekem, hogy mi abban a jó, hogy a lány se az orvosának, se az anyukájának nem mondd igazat?! Ezzel nem tudtam dűlőre jutni.
Egyébként ha már szóba hoztam az anya karakterét, még egy mondat róla: elképesztően erős. Komolyan le a kalappal előtte, amiért így helytállt, nem roppant össze, és végig azt tette, amihez az anyák igazán értenek: szerette a lányát.

Dr.McCallum egy zseniális karakter, mostanában úgy látszik kifogom az ilyen szuper pszichológus szereplőket. Kicsit bánom, hogy nem szerepelt többet, mert nagyon jó meglátásai voltak.
Egyébként az egész IAP csapatot nagyon szerettem, Kristal volt talán a kedvencem, rettentő vagány stílusa van, szívesen elfogadnék élőben is egy ilyen barátnőt magamnak (a problémájával együtt is)
A Pitoscia család is véleményt érdemel, főleg Michael és Nonni. Előbbi egyszerűen aranyos volt, sokat mosolyogtam a Cath-tel közös jeleneteiken, Nonni meg… mindenkinek egy ennyire modern, szabad szájú, a korral haladó, szuper ételeket készítő pótnagyit kívánnék.

Sok mindent szerettem ebben a könyvben, mást meg kevésbé.
Mindenesetre örülök, hogy megírásra került a történet, és annak is, hogy elolvashattam, csak lehetett volna rajta még kicsit csiszolgatni véleményem szerint.
A maga nemében elgondoltat, és más perspektívába helyezhet helyzeteket.
Mégis észben kell tartanom, hogy ez egy VP besorolást kapott YA regény, és ha erről nem felejtkezem el, akkor azt kell mondanom, hogy tetszett.