Jesmyn Ward: Hallgasd a holtak énekét!

„Az ember eljut egy pontig, amikor nem bír gondolkodni. Csak érez.”

Kiadó: XXI. század
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 320
Fülszöveg:
A Hallgasd a holtak énekét! nagyszabású családtörténet, az amerikai útiregény archetipikus hagyományainak, a kísértethistóriáknak és a katasztrófaregényeknek lenyűgöző, zavarbaejtő és sehová sem besorolható elegye, egy modern remekmű.
A tizenhárom éves Jojo igyekszik megérteni, mit jelent férfivá válni. A családjában van kitől és van miből tanulnia: ott van feketebőrű nagyapja, Pop, vagy fehérbőrű nagyapja, aki viszont egyáltalán nem fogadja el a fiút. És az apja, aki mostanában szabadul a börtönből… Amikor kiengedik, Jojo kábítószerfüggő anyjával odautazik. Találkozik egy másik tizenhárom éves kissráccal, egy halott fegyenc szellemével, aki magában hordozza az amerikai dél történelmének örökségét. Fontos dolgokat tanít meg Jojónak apákról és fiaikról, az erőszakról és a szeretetről.

Nem terveztem olvasni ezt a könyvet. Egyáltalán nem volt előre eltervezve, hogy kikölcsönzöm és elolvasom, szimplán megláttam a könyvtár polcán és megfogott a címe meg a borítója.
Olvastam már korábban a kiadótól, szóval reménykedtem, hogy jól választottam.
Rég került a kezembe ennyire sokrétű, és a nyomasztó könyv, mégis úgy érzem, jól tettem, hogy elolvastam.

Főszereplőnk Jojo, akinek aztán kijutott a „jóból” zsenge kora ellenére. Van egy fekete meg egy fehérbőrű nagyapja, egy kábszerfüggő anyja, meg a börtönből frissen szabaduló apja.
Amikor anyjával, annak barátjával, és Kaylee nevű húgával kocsiba ül, hogy elmenjenek az apjáról, nem csak fizikai, de egy múltbéli, mentális utazás is kezdetét veszi.

Nem olvastam értékeléseket, de annyira alapos fülszöveget sem, talán ezért kellett az elején némi idő, hogy belerázódjak a történetbe, hogy összeálljanak a „ki kinek a kicsodája és milyen kapcsolat fűző őket egymáshoz” bonyolult szálai.
Ekkor már éreztem, hogy nagy fába vágtam a fejszémet, de csak később tudatosult bennem, hogy mégis mekkorába.

Ha egy könyv meg tudja ülni az ember gyomrát, hatással lehet a hangulatára és egyszerre vált ki belőle utálatot és szeretet, akkor az a könyv szerintem tud valamit.
Nos, a Hallgasd a holtak énekét ilyen könyv.
Elolvastam, hogy aztán letegyem és aludjak rá egyet.
Aztán megigyam a reggeli kávémat.
Majd leültem a gép elé, hogy akkor értékelek, de nem sikerült.
Szóval hagytam még néhány órát ülepedni, mire ez az írás elkészült.

Annyi mindent kavarog bennem még mindig. Milyen lehet sokkal többet meglátni a világból, mint az átlagember?
Milyen lehetett vajon feketének lenni egy olyan korban, amikor virágkorát élte a rasszizmus, amikor a lehetett utálni, leköpni, akár meg is ölni? És ezzel akkor, sokak szerint nem volt semmi probléma, hisz’ csak néger.
Miért és hogyan fonódik össze az emberek életfonala? Kibontható-e valaha ez a csomó?
Valóban a múltunk határozza meg a jelenünket, vagy mi alakítjuk?
Mi a „haza”? Mi a „szeretet”? Mi a „család”? És ha válaszolunk is, vajon jó választ adunk-e?

Sokrétű a történet.
Egyaránt szól egy tizenhárom éves fiúról, aki még csak most tanulja a világ törvényeinek működését, mégis sokszor olyan, mintha az egész világ tudása a fejében, a tekintetében lenne. Szerettem Jojot, egyszerre volt érett, és mégis tudatlan. Egyszerre gondoskodott a testvéréről, és várta, remélte, hogy valaki róla is gondoskodni fog. Hogy észreveszik.
Leoni egy anya, aki nem való anyának. Nem tudom ennél elfogadhatóbban és mégis kifejezően megfogalmazni. Mindenkinek nehéz az élete, szerintem nincs olyan ember ezen a világon, aki ne lenne tele leküzdendő akadályokkal. Igen, gyereket nevelni is nehéz. Mégse voltam képes megérteni és szemet hunyni a nő tettei fele. Mert meg sem próbált máshogy dönteni, más megoldást, más utat találni. Egyszerűen csak sodródott az árral, mert számára ez volt a legegyszerűbb.
Ha nem lett volna Jojo és Kayla papája (és mamája, bár ő nem szerepelt túl sokat. Amikor mégis az viszont számított!) valószínűleg sokkal jobban haragudnék most a gyerekek anyjára.
Na, és akkor ott van Richie is. Róla nem mondok semmit, mert akkor agyonütném a történet hangulatát, de hiába hozza be a karakterét csak később a szerző, nagyon fontos szerepe lesz.
Három nézőpontkarakter, három különböző látásmóddal, mégis tökéletesen kiegészítik egymást, egésszé teszik a történetet.

A mágikus realizmus és a déli gótikus valóság összeolvadása. Egyszerre kísérteties, szomorú, érdekes, reménnyel és hittel teli.
Ha újra fogom olvasni, az biztos, hogy nem most lesz. Nem való mindenkinek, nem lehet bármikor, bármilyen hangulatban elővenni. Ahhoz túlságosan nyomasztó.
Mégis megéri kézbe venni, mert több szempontból ütős könyv, aminek megvan a maga ideje és megvan az olvasója is.

*Hikari