Elizabeth Richards: Szárnyak (A Fekete Város krónikái 3.)

„Nem ítélhetsz el egy egész fajt egyetlen ember tettei alapján. Gyűlölni könnyű.  A szívünk igazi próbatétele a megbocsátás.”

Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2015
Oldalszám: 372
Fülszöveg:
Ash, a kevertvérű sötétfajzat és menyasszonya, a félvér szívű Natalie elszakadnak egymástól.
Mindkettejüknek szembe kell nézni saját démonaival, és megtalálni a kiutat és egymást.
Ash, az Ember az Egységért polgári kampány jelképe, hazamegy Fekete Városba, hogy rendezze sorait. Közös célpontjuk a Tizedik, az a koncentrációs tábor, ahova Tiszta Rózsa a vámpír sötétfajzatokat és a velük szimpatizálókat börtönözte be. Emberi és nem emberi szövetségeseikkel ott találkoznak újra. Ash-nek rejtőzködnie kell, de nem hajlandó lemondani Natalie-ról, sem arról, hogy megdöntse Tiszta Rózsa borzalmas uralmát, és lerombolja a falakat, amelyek mögé a népét zárták.
Eközben Natalie váratlanul ismét találkozik a szüleivel, akik kulcsfigurái az őrök Tiszta Rózsa elleni lázadásának. Velük, valamint egy barátjával, Elijah-val bujkál a lázadók föld alatti főhadiszállásán. Bár biztonságban és kényelemben él, Natalie másra sem vágyik, mint hogy megkeresse Ash-t, de az őt túlzottan óvó szülei nem hajlandóak kockára tenni a biztonságukat. De Natalie megesküszik, hogy felkutatja a fiút.
És a történéseket már nemcsak Ash és Natalie szemszögéből látjuk, hanem bekapcsolódik egy harmadik elbeszélő is: egy mélyen elrejtett, sötét titokkal élő, magányos fiú, Edmund, aki egy személyben ellenség és áldozat. A története harminc évvel ezelőttre nyúlik vissza a múltba, még a Tiszta Rózsa előtti időkbe…
A Fekete Város krónikái című trilógia befejező kötete.

Az első rész tetszett, a második kötet esetében viszont éreztem némi visszaesést, de aztán úgy voltam vele, hogy fejezzük be a trilógiát, még van esély, hogy feltámadjon poraiból.
Halkan bevallom: örülök, hogy nincs több kötet.

Azt hinné az ember, hogy már nem kaphatnak több bajt a nyakukba a szereplőink, aztán rá kell jönni, hogy bizony ez hiú ábránd.
Szerelmespárunkat elválasztják egymástól, és hiába járnak külön utakon, a cél továbbra is közös: megtalálni az Orát, és megdönteni Tiszta Rózsa kormányát.
Azonban ezt könnyebb célként kitűzni, mint megtenni, még sok nem várt akadály kerül az útjukba.

Bevallom, én nagyon vártam valamiféle javuló tendenciát azután, hogy a második kötetet csalódással tettem le, nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeimet.
Pechem volt, ugyanis a zárókötet se szippantott be az elején, sőt, szerintem trilógia részei közül ezzel haladtam a leglassabban. Ez fogható az egyéb, olvasás illetve blogoláson kívüli tevékenységemre, fogható a kedvtelenségre, vagy szimplán arra, hogy egymás után olvastam a részeket, nem tudom… De végig azt éreztem, hogy igyekszik elérni ugyan az első rész által felállított lécet, mégsem sikerül.

Elizabeth Richard jól ír ugyan disztópiát, mégis úgy éreztem, hogy elfáradt. Ő az írásban, én meg az olvasásban. Még előttem állt több, mint 300 oldalnyi kaland, akció, és izgalom, de nehezen tudtam elhinni, hogy ezeket az ígéreteket be is váltja. Nem hozott igazán nagy lázba a lehetőség, hogy végre történik valami.

A szerző egyrészt elkezdte lezárni a szálakat, másrészt újakat nyit, hogy legyen miért izgulnunk még az utolsó kötetben is. Az írónőből előbújt a drasztikus énje, szerintem egész trilógia alatt nem volt ennyi halál, mint ebben az egyetlen kötetben.
Mondanám, hogy emiatt zsebkendő ajánlatos, de hazudnék: ugyanis egyszerűen nincs idő azon gondolkodni a karakternek, és ezáltal az olvasóknak sem, hogy aki meghalt, azt szerettük-e és szeretnénk-e meggyászolni. Muszáj fogat szorítani, lenyelni a fájdalmat, és menni, csinálni tovább.

Közben kapunk egy harmadik, addig ismeretlen nézőpontkaraktert is, Edmund-ot. Az ő megjelenését már a fülszövegben se értettem, a regény legelső (!) fejezetében meg pláne. Gőzöm se volt arról, mit keres itt, mi köze a már korábban megismert szereplőink életéhez, aztán szépen lassan minden képkocka a helyére került. Na, ez volt az a pillanat, amikor csak annyit tudtam kinyögni, hogy „basszus”.
Miközben Edmund múltját ismerjük, megmarad Natalie és Ash szemszöge is, és mit ne mondjak, nem egyszerű nekik sem. Az övék továbbra sem egy giccses szerelem, talán azért, mert van jobb dolguk is, mint rózsaszín felhőkben úszkálni, hiszen nem minden nap kell egy kormányt megbuktatni az embernek. Ennek ellenére ott vannak egymásnak, még akkor is, ha fizikailag távol vannak a másiktól. Örök hálám, hogy a második kötet féltékenykedős, szerelmi civódásából ebben a részben nem volt semmi.

Cékla, Day, Sigur vagy éppen Elijah viszont hiába volt jelen (szinte) végig, mintha megfeledkeztünk volna róluk. Nem éreztem azt az összetartozást, illetve csapatszellemet, mint a korábbi kötetekben, pedig azt hinné az ember, hogy itt teljesedik ki igazán. Mondjuk azért örültem, hogy a végére mindannyian megtalálták a helyüket.

Az egész trilógiával hullámzó volt a kapcsolatom, és ugyan nem bántam meg az olvasását, örülök, hogy vége, és nem nyújtjuk, mint a rétestésztát.
Izgalmas, kalandos kötet lett ez is, szépen el lettek varrva a szálak is a végére, de egyáltalán nem lett összességében újraolvasás kategóriájú.
De most már legalább ezt a trilógiát is befejeztem, nem lóg a levegőben *büszke*

*Hikari