Elizabeth Richards: Főnix (A Fekete Város krónikái 2.)

„…megtanultam, hogy két kézzel kell megragadni a boldogságot, és nem várni a jövőt, ami talán sosem érkezik el.”

Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 365
Fülszöveg:
Ash ​Fisher azt hiszi, túl van minden megpróbáltatáson. Eljegyezte Natalie-t, az élet csak jót tartogat számára. De a boldogsága csak addig tart, míg fenyegető látogatást nem tesz nála Tiszta Rózsa, és ultimátumot intéz hozzá: ha nem szavaz Rózsa Törvényére, ami a sötétfajzatokat és a többi másként gondolkodót haláltáborokba gyűjti, megöli Natalie-t. Elsőre egyszerűnek tűnik a döntés, de odadobhatja-e Ash sok millió sötétfajzat életét, hogy megmentse a szerelmét? Ash rögtön megpecsételi Natalie sorsát, amikor nem képes a szerelmét feláldozni több millió sötétfajzatért. Ekkor bukkan fel Elijah Theroux, a jóképű Básztet-fiú, akit Natalie korábban kimentett az anyja laboratóriumából, ahol Elijah-t kínozták és kísérleteztek rajta. Az őrök az ő mérgéből készítették a halálos Arany Ködöt, ami a Fekete Városban kitört lázadáshoz és Ash Főnixként, a lázadás jelképeként való újjászületéséhez vezetett. Elijah most visszatér, és Ash nem kedveli: nyilvánvaló, hogy Elijah odavan Natalie-ért, és Ash attól fél, hogy Natalie sem közömbös iránta. A Fekete Város krónikái című trilógia rajongói számára a Sötétség Városának lenyűgöző második része.

Két éve olvastam az első kötetet, akkor valamiért nem kezdtem bele a folytatásba. Most azonban újraolvasás címszó alatt újra a kezembe került A sötétség városa ezúttal a folytatással együtt.
Nekem egyetlen nagy bajom van: a második kötet szindróma.

Azt hinné az olvasó, hogy az első rész sikere után ez folytatódik, de nem. Egy - az eddigi rendszerre teljes égészében hatással lévő -, választás előtt állunk. Az egyéni szabadság választásáé. A diktatúra eltörlésének választásáé.
A szavazás eredménye viszont kétélű fegyverré válik, ami miatt mindenkinek menekülnie kell.
Bizonytalansággal, aggódva, erősen „mi lesz ha…” kérdésekkel telve kelnek útra szereplőink.

Az első kötetet a hibái ellenére is szerettem, illetve élveztem olvasni, jól jött a kikapcsolódás, amit adott. Szóval úgy voltam vele, annyira nem lőhetek mellé, ha elkezdem olvasni a folytatást.
Ez a kötet nem hagy időt unatkozni, a történések robbanásszerűen követik egymást: csak kapkodtam a fejemet, főleg a „Menekülés” fejezetben, de azért már előtte is kerültek nagyon meleg helyzetbe a karakterek.
Szóval cselekményből igazán nincs hiány, és ennek örültem. Oké tény, hogy az életem is eléggé pörög mostanában, ettől függetlenül eléggé preferálom azt, ha egy könyvben sem csupán egy helyben toporgunk.

Hatalmas piros azért, hogy nem csak akciót kapunk dögivel, hanem egyre többet megtudunk a világról is. Pont a napokban olvastam, hogy egyébként fantasy regény esetében mekkora kihívás a világfelépítés: Elizabeth Richards-nak azonban sikerült: nem csak Fekete Várost ismerjük meg, hanem a Tartomány többi városát is. Puszta Földet, Trákiát, Viridist, hogy csak néhány helyet említsek. Olyan volt, mintha én magam is ott jártam volna a helyszíneken, annyira életszerűen ábrázolta a szerző, ráadásul sokat adott a történethez a könyv elején lévő térkép, így tudtam követni, éppen merre is járunk.

Ami viszont nagyon visszavettette a tetszési indexemet, és juttatott el arra a pontra, hogy majdnem le is tettem, a karakterek.
Illetve a köztük lévő viszony.
Natalie már annyira az első kötetben se nőtt a szívemhez, de itt még inkább eltávolodott tőlem.  Kimondom: önző és gyerekes volt. Értem én, hogy még alig tizenhét éves, de akkor is… kreálta magának a problémákat feleslegesen, én erre meg eléggé allergiás vagyok.

Ash viszont hősnőnkhöz képes érettebben gondolkodott, bár ő is csinált ott problémát, ahol egyébként nem volt, vagy nagyon könnyen meg lehetett volna oldani. De szerencsére a felelősségteljes, megbízható énjéről se feledkezett meg.
Elijah az új központi karakterünk. Az első kötetben egy jelenet erejéig szerepelt, most viszont visszatért, hogy kisajátítsa a reflektorfényt, meg az olvasók szimpátiáját. Nekem bejött, talán pont a kicsit fennhéjazó, flegma stílus miatt. Ugyanakkor ha ő nincs, akkor nincs szerelmi háromszög sem, és mint mondtam, anélkül igazán meglettem volna.

Jó volt ez, de lehetett volna jobb. Lehetett volna inkább a disztópia vonalra fektetni a hangsúlyt a felesleges drámázás és problémázás helyett.
Viszont el fogom olvasni a befejező kötetet (gyanítom, ha most nem teszem meg, soha nem is fogom), még akkor is, ha erősen egy „rajtam aztán nem fog kifogni egy sorozat, ha már ennyi nyűgöt elolvastam” érzés van bennem.
És reménykedek, hogy jobb lesz, mint ez.