Jennifer L. Armentrout: Dermesztő érintés (Komor elemek 2.)

„…ha makacsul keresed a válaszokat, nem fog tetszeni, amit találsz.”

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 562
Fülszöveg:
Minden ​érintésnek ára van.
Layla Shaw megpróbálja újjáépíteni darabokra hullott életét – ez nem könnyű feladat egy tizenhét éves lánynak, aki szinte teljesen biztos abban, hogy ennél rosszabbra már nem fordulhatnak a dolgok. Lehetetlenül vonzó legjobb barátja, Zayne reménytelenül elérhetetlen a számára, hiszen Layla csókjának titokzatos ereje kiszívná a lelkét. Az őrzők klánja mindig is megvédte a lányt, ám egyszeriben kiderült róluk, hogy veszélyes titkokat rejtegetnek. És Layla szinte gondolni sem bír Rothra, a pokolian dögös démonhercegre, aki úgy megértette őt, ahogy senki más tudná.
Ám a mélypont néha csupán a kezdet. Layla ereje ugyanis váratlanul változásnak indul, és kínzón csábító ízelítőt kap abból, ami mindig is tiltott volt a számára. Azután, amikor a lány a legkevésbé számít rá, Roth visszatér, és olyan híreket hoz, amik örökre megváltoztathatják Layla világát. A lány végre megkaphatja azt, amire mindig is vágyott, de mivel közben szó szerint elszabadul a pokol, és egyre csak gyűlnek az áldozatok, az ár talán magasabb, mint amit Layla hajlandó megfizetni…

Emlékszem, két éve, amikor először olvastam Perzselő csókot, durván kiakadtam a függővégtől, és nem voltam túl boldog a ténytől, hogy nem olvashatom a folytatást. Eltelt néhány év, végre megjelent a Dermesztő érintés, szóval újraolvastam az első kötetet, aztán belevetettem magam a folytatásba.
Jó volt, de…

A történet nem sokkal ott veszi el a fonalat, ahol az első olyan idegesítően-izgalmasan abbahagyja: Roth a Pokol legkínzóbb bugyrában, Layla kisírja miatta a két szemét, Zayne meg továbbra is a támogató herceg gorgószárnyon.
De ha ilyen egyszerű lenne a helyzet, nem lenne miről olvasni: hősnőnk élete eléggé felbolydul, amikor a démonherceg visszatér a pokolból és egyáltalán nem hoz magával jó híreket.
Tulajdonképpen a káosz és az anarchia borítékolható, ha szereplőink nem kapják össze magukat.

Nagyon szívesen veszek a kezembe JLA regényt, mert egyszerűen tudom, hogy biztosan ki fogok kapcsolni olvasás közben. Arra meg mostanában elég nagy szükségem van, nem tagadom. A folyamatos tankönyv olvasás mellett jól esik kézbe venni olyan történetet is, aminek tényleg csak a szórakoztatás a célja. Oké, hogy démonos romantikus fantasy könyvekből már azért van jó néhány, ahogy a szerelmi háromszöggel dolgozó történetekből is, mégis szimplán szemet hunyok minden hibája fölött mert egyszerűen olvastatta magát a történet.

Két fontosabb szál kerül be a könyvbe. Egyrészt egy nyomozós, ami tele van titkokkal, és információs lyukakkal, amiknek a megoldására szerencsére az olvasó sem jön rá két oldal után a megoldásra (bár hamarabb rakja össze a mozaikdarabokat, mint a hősnő, velem legalább is így volt).
Egyébként halkan megjegyzem, hogy az írónő megint úgy fejezte be a történetet, hogy csak a plafon felé forgattam a szememet, és ezredszerre is megígértem magamnak, hogy nem fogok olyan trilógiába/sorozatba belekezdeni, ami nincs befejezve.
De tudom, hogy ez az állítás csak ideig-óráig fogja megállni a helyét, és hamarosan megint olyan könyvet fogok olvasni, amiről ki fog derülni, hogy sorozat és nincs folytatása.

A másik fő konfliktus viszont a szereplőinkhez kötődik, ugyanis az első kötetben számomra még azért tolerálható szerelmi háromszög mostanra eléggé nehezen elviselhetővé vált.
Layla tökéletesen hozza a döntésképtelen, gonosz pillanataimban még azt is megkérdőjelezem van-e szürkeállománya karaktert (lehet ez kicsit erős, de tényleg volt, hogy ezt éreztem.) Hol Zayne-nal van és akkor hol Roth-ra gondol, hol fordítva. Az a nagy helyzet, hogy jobban preferálom, ha egy női karakter leteszi a voksát valaki mellett és ott is marad, nem pedig pasitól pasiig rohangál. Remélem a folytatásban Layla érni fog, mert itt eléggé a tűrőképességem határát súrolta.

Zayne és Roth viszont még mindig nagyon szimpatikus karakterek, talán pont amiatt, mert teljesen egymás ellentétei viselkedés szempontjából. Layla mindkettőjük számára sokat jelent, de azért én végső soron a démonherceget választanám. Hiába kapott Zayne itt sokkal nagyobb szerepet, továbbra sem lopta bele magát annyira a szívembe.

Isten az égben és démonok a pokolban!
Nem volt ez a könyv a nagybetűs tökéletesség számomra (Layla viselkedése sokat elvett számomra az élményből), de még ennek ellenére is itt mosolygok, mint egy nagyon elégedett lány, aki szereti Armentrout regényeit. Valóban így van, egyszerűen nem tudom megunni.
Azt hiszem, nekem már lassan terápiaként működik az írónő regényeinek kézbevétele: olvasom, ha rossz a kedvem, ha jó, ha esik az eső, ha fúj a szél, ha fáj valamim, ha nem fáj semmim....
Nagyon várom a következő kötetet.

*Hikari